#4 JÓL KIFŐZTÜK

 Tudtátok hogy az észak Spanyolországban is ismerik a paprikás krumplit, amit igaz kicsit flancosabban "patatas riojanas"-nak hívnak, de gyakorlatilag ugyanúgy készítenek? Én nem. És láttátok már Rudit tésztát nyújtani? Én sem. És hol lehetett e kettő élményben egyszerre részem? Hát egy spanyol főző esten, ahol egy előre megadott menüsort főztünk és ettünk végig többedmagunkkal. Egy kedves (ki gondolná? spanyol) tanítványom jutott arra az elhatározásra, hogy  főzőestek keretében osztja meg amit tud, és közben új ismeretségeket sző többé-kevésbé vadidegen emberek között . Hagymavágás közben pedig könnyebben megered a nyelv  (persze ebben a finom spanyol borok szerepe sem elhanyagolható) és hamar ki is derül, hogy azért senki sem vadidegen, mert valaki valakit biztosan ismer egy másik világból . 

Estella nekem tanítványom.  Az ő férje ugyanott dolgozik, ahol az enyém, de mivel ott még 5000-ren dolgoznak rajtuk kívűl, a Sors eddig nem keresztezte az útjukat. Aztán ott van az angol tanfolyamról még egy kedves diákom, akivel igaz, volt aznap óránk, de a hétvégi terveinkről nem beszéltünk és itt futottunk újra össze krumplipucolás közben. Hát nem érdekes?  És hát ott vannak, akikkel már egy évvel ezelőtt főztem, ők is most jöttek azóta először újra. Micsoda különös véletlen! Plussz a G. család, akikkel pedig osztályszülők is vagyunk az iskolában, ill. az ő barátaik, akiket valószínűleg szintén nem utoljára láttunk. És így kerekedik ki egy nagyon kedves kis csapat, akik jól összehangolt munkával két és fél óra alatt 3 igen finom északspanyol ételt főznek meg és mire leülnek enni már együtt cuppogva dícsérik a saját főztjüket, no megtermészetesen az est házigazdáját. Aztán jól lakva, kellemesen elpilledve, a receptekkel  a tarsolyukban elindulnak hazafelé, hogy legközelebb, majd tavasszal újra összejöjjenek és összeüssenek valami más finomságot egy következő spanyol régióból.

És hogy mit hoztam magammal? A Tarta de Santiago-t, biztosan nem most készítettem utoljátra, mert egyszerűen mennyei! Liszt nélkül, darált mandulával, kevés likőrrel, de annál több cukorral készül és a tetejét egy védelmező kard díszíti. Az eredmény egy nagyon puha, szaftos, glutén-, de semmiképpen nem kalóriamentes sütemény :)

TARTA DE SANTIAGO

250 gr. darált mandula (200 gr. darált + 50 gr. vagdalt)

5 tojás

250 gr. cukor

1/2 citrom reszelt héja

1 kk.  fahéj

50 gr. porcukor a díszítéshez

bármely likőr izlés szerinti mennyiségben

1. A cukrot a fahéjjal és a tojásokkal elkeverjük (habverő is elég, nem kell a turmixot elővenni ha nem akarjuk)

2. A citromhéjat és egy kupicányi likőrt (kb. 25 ml) a masszához hozzáadjuk.

3. A mandulát is hozzákeverjük.

4. A sütőt 180 C-ra előmelegítjük.

5. Egy tortaformát (28 cm) kivajazunk, a masszát beleöntjük.

6. Kb. 35 percig sütjük vagy amíg a teteje aranybarna nem lesz. Ezután fóliával lefedjük és további 10 percig sütjük.

7. Hagyjuk kihűlni. A sablont ráhelyezzük (kartonból jobb lesz), megszórjuk porcukorral, majd elvesszük a sablont és kész is!

sablon pl. innen

#3

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer három fiatal lány, akik a napjuk nagy részét kemény, de meglehetősen alulfizetett munkával töltötték egy nyelviskolában, de ők emiatt a legkevésbé sem keseregtek akkoriban, inkább nevetgéléssel ütötték el az időt két óra között. Aztán az Élet hol össze, hol pedig elsodorta őket egymástól és már egyikőjük sem tudta megmondani, hogy mikor is találkoztak utoljára. Közben felnőttek ők is, család, gyerekek, és ahogy ilyenkor sajnos sokszor lenni szokott, a régi kapcsolatok  "feledésbe" merültek. Aztán persze valaki mindig ismert valakit, aki tudni vélte, hogy azok ketten nem csak hogy hozzám hasonlóan az országot is elhagyták, hanem még a pályát is, és az üzleti-, ill. a fordítói szférában találták meg önmagukat. Addig-addig míg 6 évvel ezelőtt egy késő éjjeli órán, az egyikőjüket ismét elém sodorta a kölni reptéren az Élet és ezúttal újból szorosabbra fűztük azokat a régi szálakat, amik már egyszer összekötöttek bennünket. És most úgy esett, hogy a harmadik elveszett leányt is felénk fújta a szél és ha csak egy szemvillanásnyi időre ugyan, de mégis együtt tudtunk lenni. És most is bebizonyosodott, mint már számtalanszor azelőtt is, hogy a fiatalkori ismeretségek nem érnek véget, csak pihennek akár sok-sok éven keresztül is, hogy aztán ott tudjanak folytatódni a beszélgetések, ahol több mint 20 éve, két óra között, a fénymásoló mellett abbamaradtak. És ilyenkor érzi meg az ember, hogy egy nagy, világokat ávelő, láthatatlan háló részese ő is...

#2 HA BAZÁR, AKKOR FELADAT

Idén újra lesz karácsonyi bazár az iskolánkban. És ha bazár, akkor persze osztályfeladat! Juliéknál idén az összes bejárati ajtót díszítő tujából, fenyőből és egyéb örökzöldekből készült girlandok elkészítése. És mivel jó sok ajtó van, három szombat lett a feladatra kijelölve. Én  a múlt hétre irtakoztam fel. A zöldhulladék lerakóból lettek ágak, a kertépítés tanárnő megmutatta a know how-t és a szorgos (szülői) kezek nekiláttak: jobb kéz felől a nyesedék, bal kézben pedig a kötél, amit kis csokronként haladva befuttatunk a növényekkel. Azért írom ilyen részletesen, mert hát nem is Németországban lennénk ha a tanárnő nem szólt volna rám, hogy ne úgy csináljam ahogy (már nem tudom, hogy volt, gondolom nem a bal kezemben tartottam a munkát), hanem ahogy ő mutatja, de az ilyeneken még mind a mai napig csak nevetek... nem nagyon változnak a dolgok. Szóval fogom a bal kezembe a kötéllel együtt a kis csokrot, majd a jobb kezemben tartott dróttal kétszer (nem egyszer és nem háromszor) átkötöm és haladok tovább, veszem a következő kis csokrot, amit a nyesedékvágó csapat már elő is készített. Ketten dolgozunk egy kötélen, aminek a felezőpontja meg van jelölve (30 éve), mert majd az kerül az ajtófélfa közepére is. Két irányból haladunk és a felénél találkozunk, jobbról, ill. balról. Ide majd az utolsó szombati turnus egy csillagot fog biggyeszteni és szép is lesz, meglepetés nincs, 30 éve szép.

Jól esett. Jól esett a kétkezi, kreatív munka. Jól esett a közjóért tenni újra. Jól esett a szülőkkel beszélgetni és jól esett az elmaradhatatlan "kaffee und kuchen", ami most még egy jó nagy adag isteni punccsal egészült ki.

#1 INDÍTÁSNAK MINDJÁRT ITT VOLT PRÁGA

 

Az 50. születésnapom Prágában ért. És jó is volt ez így, mert már egy éve „rettegtem” attól a pillanatttól, hogy egyszer csak reggel felébredek és hirtelen belém nyilal, hogy 50 éves lettem! Azt persze nem tudom, hogy hogyan és mikor, mert belül még mindig az a nyuszicsoportos óvódás vagyok, csak hát ha a tükörbe nézek, vagy még inkább ha egy fényképet látok magamról, akkor egy pillanatra eláll a lélegzetem: Atyaég! Ki ez a közékorú nő?! És egyből, hogy ehhez archoz már illene megkomolyodni, nem? Meg hogy már ügyesen kell sáfárkodni az idővel, mert ahogy az elmúlt 20-25-0 év is huss, elillant, pontosan úgy fog a következő is.

Egyik kedvenc íróm, Ljudmilla Ulickaja írja az "Alisza halált vesz" c. novellájában*, hogy: „Amikor az életen már nem volt mit tökéletesíteni, beköszöntött az öregség.” Hát remélem, hogy még sokáig lesz mit csiszolgatni, ezért ki is találtam magamnak egy újabb „cselindzset,” hogy még véletlenül se herdáljak el egyetlen hetet sem semmiségekre vagy még rosszabb, üresjáratokra: most egy éven keresztül, minden héten találok valami programot, ami megszínesíti az életet és erről be is számolok itt a blogban.

Indításnak mindjárt itt volt Prága. Imádtam! Nem csak én, az egész kis családom is. Ilyen intenzív városlátogatáson még nem jártunk így együtt soha, mert eddig úgy éreztük a lányok kicsik voltak hozzá. És ki akar egy-két duzzogó gyereket maga után húzni egész nap csak azért, hogy kipipálhassunk mindent a látnivalók listáján: az óvárost, az óratornyot, a folyópartot, a várat és mindent, amit kell, de közben egy rossz érzés maradjon meg benne emlékül. Mi sohasem voltunk mondjuk ilyen kipipálósak, mi jobban szeretjük, hogy sétálgatunk, hagyjuk hogy hasson ránk a hely és persze lelkesedjünk a részletekért: a sokadik Kisvakondos bögrénél, szatyornál és naptárnál is felkiáltsunk : „ÁÁÁÁÁÁÁ, milyen aranyos!” (az ovis énem ugyebár). Vagy együnk valami finomat, ill. egy igyunk egy pohárka cseh sört (mit mi viccből még mindig „csehszlováknak” mondunk), vagy éppen nevessünk a cseh(szlovák) nyelv fordulatain (tudtátok, hogy az „ugrálóvár” csehül „hoppsalka”?). Mi így szeretjük, mert így kapunk teljes(ebb) képet egy városról, helyről, kultúráról és így élvezi a városnéző kirándulást apraja-nagyja. Ki is hoztuk a városból, amit lehet: Prága reggeli ködben, Prága gyönyörű őszi napsütésben és Prága az esti fényekben.

Beszélgettünk, nevettünk, bóklásztunk, persze sok mindent meg is néztünk, ettünk, ittunk, jól mulattunk és így ez az érzékeny átmenet egyik évből a másikba mindjárt nem is volt olyan fájdalmas, ahogy azt előre képzeltem. Igen, egyszer csak arra ébredtem, hogy 50 lettem, de már inkább megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy már nincs mitől tartanom: 50 vagyok és kész. El is meséltem jó sok embernek, és gyakorlatilag senkit nem érdekelt. Jól van, 50 vagy, és?

*A lélek testéről, 2020

A VÁLTOZÁS SZELE

Pontosan 7 évvel ezelőtt jártunk Normandiában. Mondhatnám, hogy csak a      kabát színe változott, de azért én is érzem, hogy nem teljesen… Na nem a  gyönyörű partokra vagy a hangulatos halászfalvakra, a sikkes-sármos        éttermekre, a reggeli briósra, a még mindig inkább borzasztó halpiacokra, a  gőzölgő francia hagymaleves illatára vagy a beletunkolt pirítós állagára  gondolok, mert azok pontosan olyan lélekmelegítők, mint 7 évvel ezelőtt. Na, és persze, amikor Madame-nak szólítanak ....? Hát akkor még mindig pontosan úgy kihúzom magam mint annakelőtte :)

 Ahogy visszaolvastuk a 2015-ös bejegyzésemet,  visszaidéztünk a már rég elfelejtett részleteket: a szerenádozó bácsit, a  pironkodó eladó lányt, a napozó nyugdíjasokat vagy a rengeteg kóbor macskát. Milyen jó, hogy ezt akkoriban leírtam mintegy snapshot-ként megőrizve a pillanatot, amire már valósznűleg az érintettek maguk sem emlékeznek...

Janet-et és Gerard-ot azóta is felemlegettük hébe-hóba, ahogy a folyamatosan franciául beszéltek hozzánk anélkül, hogy különösebben érdekelte volna őket, hogy mi bizony egy kukkot sem értünk. Velük is mi lehet… ? Amúgy mégis észrevehető egy icipici változás: már vannak, akik „I speak English a little”, tehát egy kicsit beszélnek angolul, ezáltal lehetővé téve egy minimális kommunikációt, bár a fő csatornánk továbbra is a kézzel-lábbal nyelve volt. Mondjuk érdekes, hogy nekünk is az angol az első nyelv, amihez fordulunk és nem a német vagy esetleg a magyar…  Mi viszont még mindig nem vagyunk annyira magabiztosak, hogy ilyen helyzetekben a szomszédunk stratégiáját kövessük: ha ők mondják franciául, ő bizony csak azért is az anyanyelvén, lengyelül, próbál érvényesülni. Pont annyira megy vele, mint az angollal, de legalább úgy érezheti, hogy „na jól megmutatta nekik!”

Hét évvel idősebbek lettünk és 7 évvel nagyobbak a lányok is. Borka sem àll màr minduntalan kèzen a parti homokban, egyedül Juli vadàszösztöne lankadatlan, ahogy lehajtott fejjel kutatja a kagylòkat, csigàkat, milliò èves fosszìliàkat. Viszont már nem kell a nyaralásainkat a gyerekprogramok köré szervezni és az utazásunk 6. napján már bizony jó esik egy kis szusszanás, nem kell állandóan úton lenni nekünk sem: jó lesz a szomszéd falu, ott is adnak ebédet és ott is valószínűleg csodaszép a part, lehet kagylót szedni meg kilométereken keresztül gyalogolni a homokban.  A gyerekek sem bánják, ha ma nem kell egy újabb számomra elbűvölő falucskát megnézni, vagy lelkesedni a végeláthatatlan póréhagyma földekért vagy az almafákkal tarkított normandiai tájért (igaz, őket sem lehet már egy sültkrumplival vagy egy beigért fagyival lekenyerezni...) Ők köszönik szépen itthon is el vannak, esetleg, ha a partra lemegyünk, az már elég is lenne, de tényleg (többnyire) egy zokszó nélkül jönnek, nézelődnek, kóstolnak, bóklásznak,  vagy éppen húzzák fel a szemöldöküket egy-egy furcsa ruha-összeállításon vagy egy vicces kutyán – ki -ki az érdeklődésének megfelelően. Ilyenkor csak összenézünk és szavak nélkül is tudjuk: „Láttad?”

Tudom én is, hogy a közös utazásaink végnapjait éljük, már kevesebb közös nyaralás van előttünk mint mögöttünk és éppen ezért egyre nagyobb kincs minden egyes együtt átélt kaland. Persze azt is tudom, hogy míg engem ez már most egy édesbús melankóliával tölt el, ők már alig várják, hogy végre nélkülünk is  kalandozhassanak a nagyvilágban. Hát ... c´est la vie...

GRÚZIA BEKÖLTÖZÖTT HOZZÁNK

 

"Endlich wieder Buffet!", vagyis "Végre újra büfé!" - sóhajtott fel Borka osztályából egy apuka, miközben gyűltek csak gyűltek a finomságok az asztalon. Sokéves waldorf páyánkat egy valami biztosan végigkövette: a büfé! Mert a covid-ig szinte havi szinten készítettünk valamit, hol évnyitóra, hol bazárra, hol szinházi előadásra... ide-oda, de 2020 tavasza óta nem hogy büfé nem volt, nem volt semmi. Egészen mostanáig! Megérkezett ugyanis a grúz csere-csapat, hogy 10 napig nyakig merüljön a német kultúrában. (Ez már eleve vicces volt nálunk, akik ugye...de nem baj azért a hétköznapi kommunikációt nálunk is lehett gyakorolni...) De úgyis mondhatnám, hogy Grúzia beköltözött a mi német-magyar életünkbe, hogy egy intenzív parfüm felleget és egy hulla fáradt vendéglátó gyereket maga után hagyva 10 nap után, ahogy jött úgy el is mentjen. Ezalatt az idő alatt én megtudtam, hogy pontosan hol is fekszik ez az Európát és Ázsiát összekötő kis ország, aminek kultúrája is európai ugyan, de egy kis orientális, de ugyanakkor szovjet touch-csal. Hogy az orosz és a grúz nyelv együttesen van jelen a hétköznapokban (érdekesség, hogy mindkettőnek saját írásmódja van és egyik sem az általunk ismert). Hogy nem mindenki sötét bőrű és fekete hajú. Hogy szeretik az erős illatokat és az édes ízt. Hogy igenis létezik kék (!) tea. Hogy a néptáncuk nagyon mutatós. Hogy az időt nagyvonalúbban kezelik mint itt (na jó, azért ebben németeknél mindenki nagyvonalúbb). Hogy az ő iskolájukban a nemzetköziséget az azerbajdzsáni, török, orosz és ukrán diákok jelentik. Hogy -saját bevallásuk szerint- igen vendégszerető, de a egymással már kevésbé kedves népről van szó. Hogy a nagy hamburger láncok ott is megtalálhatóak, de az olyan földi paradicsom, mint a Zara vagy a többi kétbetűs ruha-láncok már nem és, hogy vásárolni Törökországban érdemes (vagy Németországban pl.😉). Hogy a tengerparton, ahonnan ők is jöttek csak kettő évszak van és míg mi itt már a vastagabb kabátokat vettük elő, addig ők a 35 fokból érkeztek. Hogy az iskola reggel 9-kor kezdődik és maga a tanév szeptember közepén  egy 3 hónapos nyári szünetet követően. És hogy a mi DM-ünk maga a menyország (ahová naponta érdemes benézni), ill. hogy a currywurst a kulinária csúcsa (illetve az AAchener Printen, ami egyfajta mézeskalács szerűség, szoros második). De a legnagyobb tanulság számomra: hogy a 17 évesek mindenhol egyformák: ugyanúgy néznek ki, ugynúgy öltözködnek, ugyanúgy kellemetlen nekik a felnőttek társasága, ugyanúgy szeretnek vásárolni, együtt lenni, zenét hallgatni és vihorászni teljesen függetlenül attól, hogy hol élnek a világban, Németországban, Grúziában vagy éppen Magyarországon...

HOGY MIK VANNAK?!

 Az ember felkel - ahogy szokott. Megmosakszik - ahogy szokott. Elkészíti a reggelijét és megeszi - ahogy mindig. Felöltözik - csakúgy, mint máskor, majd ráveszi kiskutyát, hogy induljanak neki - csakúgy, mint minden nap. Hagyja, hogy ő vezesse, amerre neki tetszik - mint az esetek többségében. 

Igenám, de mostanában egy 20 perccel előbb vágunk neki, mint szoktunk és tegnap mindjárt jött is egy nem várt fordulat a Megszokások Nagy Tengerében! Mert fél 8-kor még más kutyák sétálnak, mint 8.15-kor vagy éppen 9.30-kor. Megvannak a turnusok és ha az ember előbb megy vagy éppen kicsit később, teljesen másokkal találkozik. Mint tegnap is... Egyszeriben megismertük Astro-t, akit eddig az életben nem láttunk. De nem is ez a nagy fordulat, hiszen sok kutyát ismerünk, de még többel még sohasem találkoztunk bármennyire is mindenki ugyanazokat a köröket futja.

 Szóval, megismertük Astro-t és vele együtt megismertük Astro gazdáját is: EGY MAGYAR ANYÁT!!! Errefelé nagyon kedvesek a kutyás (nők). Megállunk, a kutyák ismerkednek mi pedig feltesszük a szokásos "fiú/lány?, milyen fajta? milyen idős?" (kutyára vonatkozó) kérdéseket, majd szép napot kívánva tovább megyünk. Most sem volt ez másként, már jó pár perce németül diskuráltunk, amikor is elérkeztünk a "Gyere Bali, menjünk tovább!" befejező mondathoz. Ekkor Astro anyukájának elkerekedik a szeme és csak annyit kérdez: "Magyarok vagytok?" 

És innen már ment a beszégetés, mint a karikacsapás, sőt az is kiderült, hogy ő az a magyar anya, akit nekem már évekkel ezelőtt "ajánlottak", hogy itt lakik az utcában, de hát eddig még sohasem sodort össze vele az élet, az ember meg nem csenget "csak úgy" be sehová csak azért, mert véletlenül mindketten magyarok vagyunk. És hát megint a kutya! Már annyi, de annyi értékes ismeretséget köszönhetek Balunak, sőt mondhatom, hogy barátságokat, hogy örökké hálás leszek neki ezért (is). És ha Astro nem bukkan fel az ő életükben, annak az esélye, hogy mi összefussunk a minimálissal marad egyenlő, hiszen eddig sem találkoztunk még véletlenül sem. Hogy mik vannak, nem?!