Tegnap volt pontosan egy éve, hogy megérkeztünk Németországba és a Kaland elkezdődött. Alig hiszem el, hogy így elrepült az idő és tervezett tartózkodásunk félidejében járunk már!
Egy évvel ezelőtt pontosan olyan őszies idő volt mint most, csak akkor a 30 fok után sokkolt minket a 15. Mára ezt is megszoktam, hogy többször van 15 fok mint 25 és ha van három nap meleg, az nem azt jelenti, hogy ez már így is marad. Nem marad.
Egy évvel ezelőtt, mikor Rudi először ment dolgozni és minket itt hagyott, hááát... azt sem tudtam mihez kezdjek. Emlékszem elmentünk a boltba (gyalog!! -azóta sem) és azt próbáltam meg kitalálni, hogy mit is ebédeljünk aznap - semmi nem jutott eszembe, pedig hát otthon is minden nap főzök. Az új környezet teljesen lebénított. Aztán kigondoltam a zöldbabfőzeléket de sem az általam ismerős, sárga színű zöldbabot sem a tejfölt nem találtam a boltban. Ott álltam, sétáltam a hűtőpult előtt fel-le, míg rábukkantam valami tejfölszerűségre. Azóta már tudom, hogy a tejföl hogyan néz ki és hogy sárga zölbabot ne is keressek. Mint ahogy tököt sem. És túrót és gesztenyemasszát sem.
Tavaly nyáron, amikor nem ismertünk senkit szinte és nekem kellett a gyerekeket szórakoztatnom, folytonosan azon járt az eszem, hogy mit csinálhatnánk és hogyan jutunk el oda. Akkoriban még mindig nálam volt egy térkép amire előzőleg filctollal berajzoltam, hol is vagyok. Ma már térkép nélül is tudom, hogyan jutok el A-ból B-be legyen az kocsival vagy busszal.
Ma már persze a gyerekekkel is könnyebb. Egy évvel ezelőtt még nem játszottak együtt, én játszottam velük egyidőben, de külön-kölön és el sem hittem, hogy az ami ma van, valaha eljön. Mert ma már együtt játszanak, rám sokszor nincs is szükség. Zene füleimnek, amikor azt mondja valamelyikük :" Anya, tünés!" Persze azáltal, hogy a magam dolgára is több idő jut, az én idegeim is simábbak. "Sima" Anya = "sima" élet.
Mára kialakult egy baráti körünk, a szomszédok, az ovik és Rudi munkahelyi kapcsolataiból. Velük, akár napi szinten is találkozhatunk, de legalábbis beszélhetünk. A magyarok biztonság érzetet adnak (ugyanazt a nyelvet beszéjük szó szerint és átvitt értelemben is), a külföldiek meg színesítik a mindennapokat. Ez is mind számít. És segített az is, hogy ősztől mindkét gyerek oviba ment, még ha Juli csak 2 nap egy héten. Borka oviját nehezen szoktam meg. Persze ha kezdettől fogva szívesen ment volna, akkor kezdettől fogva jó lett volna nekem is. De nem ment és így én is könnyeben megláttam az otthon és az itteni viszonyok közötti (negatív) különbségeket. Pedig ez egy nagyon jó kis ovi, nagyon jó pedagógusokkal. Sokat tanulok én is abból, amit ott nap mint nap látok, ill. amiket Borka hazahoz. És mivel Juli otthon is fog még w. oviba járni, talán átadhatom a tapasztalataimat majd az ottani szülőknek.
Összeségében, azt hiszem nagyon kerek itt a világ és nagyon a helyünkön vagyunk benne. Persze az is igaz, hogy mivel nem értem annyira a németet, hogy belefolyjak (ezt így írják??) a napi dolgokba, akár az oviban is, így nem tudok és nem is akarok részt venni idő és energiarabló vitákban pl. az óvónő és egyes szülők között (mert okoskodó szülők itt is akadnak, akik úgy érzik nekik kell megmondani a pedagógusnak, hogy mit és hogyan kellen). És nem tudok felülni pletykáknak, mert azokat sem értem. Csak és kizárólag a benyomásaimra, a megérzéseimre és a saját értékítéletemre tudok csak hagyatkozni és ez nagyon kellemes. Mint ahogy az is nagyon kellemes, hogy szinte kötelezettségek nélkül élek itt. Sok más dolgom a háztartáson és a gyerekeken kívűl nincs. Nincsenek velem szemben (ezen felül) elvárások, nem kell senkinek megfelelnem. És ez is mossa ám az ember lelkét!
Úgy túnik a gyerekek is rendben vannak. Juli itt kezdett beszélni és itt lett szobatiszta. Olyan nagyon rosszul nem érezheti magát..Úgy tűnik elég jól ért németül és már egy-egy szót mond is. Borka is ért mindent és itthon olyan dolgokat is mond, hogy leesik az állunk! Neki a beilleszkedés mindig is nehezebben ment és egyelőre itt sem érzi még magát készen arra, hogy belevesse magát a "mélybe". Erre neki kell "megérnie", noszogatni nem tudjuk. Az az ellenálláson és az idegeskedésen kívűl nem vezet sehová. Majd talán ősszel. Nekem a német konyhanyelvi szinten megyeket már, de szeretnék találni valakit, aki heti rendszerességgel cseveg velem (Az egyetlen német szomszédunk, némettanár. Majd őt becserkésezm, hátha...) Rudi is szereti a munkáját, a kollegáit, de közülünk mindig is ő volt a legkiegyensúlyozottabb. Őt nem az érzelmei, inkább az esze vezérli. Szerencsénkre...
Tetszik nekünk, hogy kiegyensúlyozottak az emberek, idegenek is ránk mosolyognak az utcán, az ügyintézés kedves és flott. Senki nem rohan, minden dolgukat nyugodtan, nekünk néha túlontúl is, végzik. Pl, ha sokan vannak egy parkolóban és valaki már odaáll mögém, hogy majd beáll a helyemre, akkor én iparkodok, hogy nem tartsam fel. Na itt nem! Kényelmesen bepakol, még visszaviszi a kocsit, talán még a rádióban is megkeresi a kívánt csatornát és csak azután indít. De cserébem fordított helyzetben, engem is kivárnak. Persze én már csakazértse sietek. Ő se tenné...
Összegyűjtöttem egy csokorba mindazokat a kultúrális különbségeket, amin mind a mai napig először fennakadunk, aztán nevetünk:
- Borka ovis barátnője eljött hozzánk játszani. Egy másik kislány is jött, az ő anyukája hozta őket. A barátnő, hozott egy zacskó kekszet, de mivel én is készültem uzsonnával, aztán meg játszottak, már csak a délután vége felé nyitották ki a kekszet. Nem volt idő már megenni, indultak haza. Léna fogta a maradékot és azt mondta, hazaviszi. Erre én is és a másik anyuka is furcsán néztünk, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy az apukája azt mondta neki, a mradékot vigye haza. Addig addig,míg felhívták az anyukáját, aki megerősítette benne, hogy hozza csak el a fél zsacskó kekszet. És elvitte.
- Ugyanez az anyuka egy másik alkalommal, hozott újból kekszet, de miután látta, hogy csináltam gofrit, el is rakta a hátizsákjába.
- Juli utolsó ovinapján vittünk fahéjas csigát. Kettő megmaradt és azt odaadtam Rebekának, hogy vigye csak el. Ő ezen először teljesen meglepődött majd annyira meghatódott, hogy szinte már túlzás.
- Egy alkalommal Julival és Gabival biciklivel mentünk valahová. Piros volt a lámpa, álltunk. Elől mi, hátul Gabi. Mellettünk kettő autó. Egyszer csak a hátul várakozó autó vezetője kiszállt, előrement az elsőhöz és udvariasan felhívta rá a figyelmét, hogy van még előtte egy méternyi hely, nyugodtan előrébb mehet. Mintha számítana, úgyis piros volt!
- Egy oviév után a minap az egyik anyuka, akivel még nagyjából jóban is vagyok megkérdezte, hogy mikor megyünk haza Lengyelországba (!!!) nyaralni....
- És a mai napig fennakadok , de soha nem nevetek azon, hogy a szülők ha délben jönnek a gyerekekért, nem köszönnek egymásnak! Bejön, fogja a gyereket, aztán hello. Mostanra tudom, hogy ez egy meglehetősen sznob belvárosi óvóda, ahová csupa "akademiker" járatja a gyerekét (itt ez is fontos), de ez nem jogosíthana fel a faragatlanságra. Csak sajnos így a gyereknek is azt adja át, hogy nem kell köszönni senkinek (valószínűleg már őt is így szocializálták) és felnő egy következő "nemköszönő" nemzedék.
Érdekes dolgok ezek inkább mint bosszantók (kivéve az utolsó) és ha innen nézem, akkor már értem, hogy miért mondják, hogy a magyar kedves nép. Mert a német (szerintem, nagy általánosságban persze), udvarias, de nem szívélyes. A magyar (szerintem, nagy általánosságban persze) nem udvarias a napi élet szintjén, de szívélyes. Érzitek a különbséget?
