TOMIVAL AZ ÉLET

Igen! Beváltotta a hozzá fűzött reményeket és ezzel az utazási kultúránk klasszisokkal javult!! Mármint a "navy". 4 nap elég volt hozzá,  hogy megszeressük. És mivel megszerettük, nevet is adtunk neki: Tomi (mi szeretjük "nevén" nevezni a tárgyainkat, így van pl. Balázs névre hallgató cipősszekrényünk is...). Tomival egyszerű az élet: megmondjuk neki, hová szeretnénk és ő odavisz. Szól ha dugó fenyeget (márpedig) és szól ha traffipax leselkedik ránk (márpedig). Egyedül a magyar nyelvvel áll még hadilábon, de majd belejön ebbe is. Ugyanis az alapnyelve a magyar (mint nekünk is), tehát minden kiírás magyarul van (mint nálunk egyébként). De a beszélt nyelvek között a magyar nem szerepelt opcióként, így ott a németet választottuk (ezzel is gyakorolunk). Erre mi történt? Keverve beszéli a két nyelvet, tehát ilyeneket mondd, rettenetes német akcentussal: "Dreihundert méter után forduljon balra Amszterdam filé". Persze az "er"-rek nem pörögnek, hanem raccsolnak... Vagy: "ÁÁÁÁ! Körforgalomban térjen jobbra". Elég vicces. Főleg miután megértettük, hogy mit is mondd. Ezen még dolgozni kell, vagy Tomival átvenni a számokat meg a kiejtést, de amúgy nincs panasz. Mi 12 éve nem utaztunk úgy, hogy ne futottunk volna extra köröket. Ez a mostani, hollandiai kirándulásunk ugyan nélkülözte azt a korábbi gyomortájéki izgalmat (esetenként szorítást), amit az előző útjaink mindegyikével vele járt, de én azt mondom, egyáltalán nem baj. Nekem nem hiányzott. Nyugodtan kötögethettem háztól, házig...

UTOLSÓ MOHIKÁN

Mi nem szeretjük különösebben a technikai csodákat. Nincs például Ipad-ünk, sem Ipod-unk, sem elektromos tejhabosítónk, sem okostelefonunk, sem aprítógépünk, semmi, amit amúgy sem használnánk. Nem azért, mert elveink vannak, hanem azért, mert egyszerűen nem érdekelnek minket (a használati utasítások böngészéséhez sincs türelmünk, meg a túl sok gomb meg drót is csak zavar). Tavaly kezdett érlelődni bennem, hogy azért egy "Navy", vagyis autós navigációs rendszer azért lassan nem ártana. Mert hogy utazunk mi? Tudjuk hová szeretnénk eljutni. Megnézzük a térképen, vagy interneten, hogy hogyan is jutunk el. Ez kis körzetben még akár működhet is, de ha már át kell lépjünk a város határát (ne adj' Isten az országot is el kell hagyjuk), kezdődik a macera. Odáig még rendben van, hogy felmegyünk az autópályára, majd a megfelelő helyen lejövünk. Ilyenkor szokták a gyerekek megkérdezni, hogy "mikor érünk oda?" és mi rendre azt válaszoljuk, hogy "10 perc és ott vagyunk". Csakhogy, a 10 percből aztán könyedén fél órák lesznek, mert van, hogy az internetes itiner szerinti utca táblája nincs kitéve, vagy eltakarja egy bokor vagy parkoló teherautó, vagy egyszerűen lezárták és a forgalom terelődik. Na, akkor kezdődik nálunk a zűrzavar, amit az évek során már megtanultunk igen nagy türelememmel kezelni. Tudom én, hogy ilyenkor eljut az ember olyan vidékekre is, ahová amúgy nem, (sokszor többször egymás után), meg, hogy a figyelem sem lankad, de ugyanakkor az a rengeteg idő meg elautózott benzin....! 

Az i-re a pont tegnap került fel, amikor is nálam végleg betelt a pohár és úgy éreztem "Navy" nélkül egy percet sem tudok tovább élni. Juli szülinapra volt hivatalos. Mindjárt az iskola után mentek, szerencsére elvitték autóval, nekem (és Borkának) 17.00 órára kellet érte menni. A kis osztálytárs már az én itinerem szerint is 25 kmre lakik az iskolától, H-ban. H. egy nagyon szerteágazó település, egy városközponttal és sok elszórt tanyával. Festői amúgy - az a rengeteg favázas ház, ahogy megbújnak a dombok között...! Eleinte még élveztem is a kalandozást a német vidékben, de amikor már fél óra autózás után sem jött a mi "Lichstrasse"-nk jobbról, kezdtem gyanút fogni. Telefon az anyukának, aki a buli forgatagában nem hallotta meg a hívást. Mentem tovább. Újabb telefonok. Sokáig semmi, aztán végre felvette. A gyanúm beigazolódott, kb.10 km-rell túlmentünk. Kanyar vissza az utolsó nagyobb településig. Étterem a sarkon, ott kell fordulni, majd újra kellett volna telefonálni. Igen ám, de itt már felbátorodtam, és azt gondoltam, innen már sima ügy, hiszen csupa egyenes, csak egy kis kanyar majd balra. Hát nem. Mert a kis kanyar tábláját sem lehet a főútról látni. Mentünk mi domra fel, majd völgybe le, de semmi. Újabb telefon, újra túlmentünk. Újra eligazítás, úja telefon. Igen ám, de ezen a ponton elment a térerő, már fogalmunk sem volt, hol járunk! Itt aztán szerencsére két gyalogos jött felénk. Ők eligazítottak. Elindultunk, innen már mindennek klappolnia kell! (Jó jelnek vettem, hogy az apuka közben a keresésünkre indult autóval és pont összetalálkoztunk az úton). Így is lett (már csak a 30s házszámot nem találtuk, de mi volt ez az addigiakhoz képest?!). A bulinak egy szűk órája már vége volt mire megérkeztünk. 25 km-t sikerült egy óra alatt teljesítenünk, de azt hiszem, nem a mi hibánkból (hogy lehet itt a világ végén lakni?!). Én csak annak örültem, hogy nincs tél, sötét és még csak nem is esett. Hazaértünk rendben és rendeltünk  egy "Navy"-t (Juli osztálytársai meglehetősen szanaszéjjel laknak, így még várható egy-két vidéki kiruccanás)!! Ezzel egy korszak ért véget és egy új korszak kezdődött el számunkra.  Ma Amszterdamba megyünk. Kíváncsi vagyok!!

GOMBA MÓD

Nem mondom, hogy az a kedvenc napom, amikor Juli  és Borka különböző időben végeznek az iskolában, mert ilyenkor fordulok egyet reggel, aztán egyet ebéd után és egyet késő délután (és ha pechem van, akkor még este 8-kor egy szülői teszi fel az i-re a pontot), de azért abban is mindig van valami jó, amikor csak az egyikőjükkel töltöm a délután. Akkora én sem tervezek semmi halaszthatatlant, csak vagyunk egy pár órát, egyszerűen, lassan, ketten. Múlt héten például, a mi kis Gerald Durell-ünkkel gombászni voltunk. Nem, nem értünk hozzá (sajnos), így nem is szedtünk (sajnos), de az esős idő itt is megtette hatását, így rengeteget és rengeteg félét is láttunk, amiket aztán a próbáltunk a mi szerény kis eszközeinkkel beazonosítani. Biztosan találtunk taplót, pöffeteget, hánytató galambgombát,  és talán őzlábgombát és rókagombát is. Talán, mondom,  mert a "Természet képekben" című 1974-es kiadású könyvben csak rajzos illusztrációk vannak, amelyre azért igazi, komoly gombászásnál nem mernék hagyatkozni....

"A TETŰ MINDENIT!"

Ha azt mondom, azzal a szóval bővült a német szókincsem, hogy "Nisse", ami magyarul serkét jelent, akkor mi a tágabb téma? Igen, a fejtejtű! Elért minket is. Hogy honnan és hogyan és mikor szereztük, ne kérdezzétek! Nem vagyok rá különösebben büszke, de mivel tudom, hogy semmi köze ahhoz, hogy hogyan él, ill. nem él az ember, így elmesélem mi történt. 

Hogy milyen gyakori, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az iskolában minden szünet , ill. hosszú hétvége után van úgynevezett "Läuse Kontroll", amikor is szakavatott (?) szülők módszeresen átviszgálják az összes gyerek fejét. Na, most Borka fennakadt a szűrőn és azzal a lendülettel már küldék is haza, ahogy beérkezett az iskolába. Mindjárt kaptunk egy listát a teendőkről, no meg a sokatlátott anyukák is egyből tudtak jótanáccsal szolgálni. Ezek alapján:

- Elmentünk a gyógyszertárba és megvettük a megfelelő tetűírtó sampont (itt No-ban igen nagy a választék, nekünk, a "Mosquito MED " sampont ajánlották, ami a neve ellenére a tetűt írtja)

- + teafaolajat bemasszírozásra

- + Acidum Nitricum D12 homeopátias szert a viszketésre

- + egy fémből készült, igen sűrű speciális fésűt.

Ezek után hazamentünk, a gyerek be a kádba. A sampont 10 percig kell rajta hagyni, aztán bő vízzel lemosni. Ezek után jó 20 cmt levágtunk a hajából, amit már régóta szerette volna amúgy is, hát most itt volt a remek alkalom. Aztán elkezdődött a fésülés. Módszeresen, tincsről-tincsre haladva, különös tekintettel a fülek mögötti és a tarkó részre (bár nálunk a fejtetőn több serke volt). Aztán ezt naponta 5x megismételni. Mivel én még tegnap is találtam jócskán, így gondoltam, megmossuk újra, biztos ami biztos, bár a sampon leírása szerint csak hét nap múlva kell ismételni.  Az esti fésülés után pedig bemasszíroztuk a hajas fejbőrt a teafa olajjal (ennek az illatát állítólag nem szeretik).  Ezt a procedurát az egész családnál végigvittük, bár a napi többszöri átfésülést csak a gyerekeknél.

Hogy két fésülés között se unatkozzak, módszeresen ki kellett mossak mindent, amivel a fej érintekezett:

- Ágynemű

- Ágy matrac huzat

- Plüss állatok ( a mosható ment a gépbe, a nem moshatók egy nylonzacskóban a mélyhűtőbe min. 18 órára. ( hogy erre hogyan jöttek rá? Gondolom lemérték...)

- Ruhák. Minden, ami az elmúlt időszakban rajtunk volt, nem csak a sapkákat. Mindent.

- Autósülés (ezt nem mostam ki, csak ecetes vízzel áttöröltem)

- Kárpitok, szőnyegek (ezt is csak kiporszívóztam)
- Fésűk, kefék, hajpántok ...stb.

Ez egy több napos feladat, a mosógép még mindig jár.

Ma újra megnézték a haját az iskolában. Ennyire talán még csak az irodalom szigorlat előtt izgultam annak idején és, hogy átmentünk annak legalább annyira örültem mint szigorlat után. Mert megérte több fronton támadni, ugyanis ma semmit nem találtak! Még meg is dicsértek, hogy milyen jó munkát végeztem! (Pedig tegnap még voltak. Valószínűleg a mai rossz látási viszonyok is nekünk kedveztek). Mármint serkét nem, mert tetű az biztosan nem volt már az első hajmosás után sem. Viszont amit megtanultam:

* A tetű pár milliméter nagyságú, lapos, barna, nehezen összenyomható jószág (akiből esetleg nyomásra vér folyik, ha éppen ebéd közben/után kaptad el).

* Nem tud repülni és ugrani sem, tehát csak érintkezés révén terjed. Viszont gyorsan mászik.

* Csak a hajas fejbőrön él meg. Kerüli a fényt,  tehát Rudi hajában azért nem volt, mert az övé meglehetősen rövid és világos (már).

* A serke, ami a petéje tulajdonképpen, a hajszálra ragad. Főleg a fejbőr közelében veszélyes. Ha bent marad és túléli a beavatkozásokat, ezekből kelnek ki az újabb tetűk és kezdődik az egész hercehurca elölről. A speciális fésű nem ad 100 %-os megoldást, sajnos kézzel kell, egyenként leszedegetni őket. Újra és újra.

* Bárkit érinthet, bármikor. Igen, felnőttet is, 

* Ha  a fej abnormálisan viszket, az rossz jel. Még akkor is nézzük át a hajat, ha amúgy 100 féle egyéb csípős rovarral találkozunk és mindenre gondolunk, csak éppen a tetűre nem.

* Azonnal cselekedni kell, mert magától nem oldódik meg, sőt csak rosszabbodik.

* A körmöket egyből vágjuk rövidre, egyrészt a vakarózás miatt, másrészt az alá került, még élő serkék miatt. 

* Ha már nincs tetű, a serkéket kell irtani. A sampon jó, de át kell nézni a hajat szálanként. Ha már lejjeb van a hajon, tehát nem a fejbőr közelében, akkor elpusztult. Ha a körmöddel elmozdítottad (de véletlen mégis fent maradt a hajszálon), már attól is elpusztul. Fontos, hogy minden serkét előbb-utóbb kiszedjünk, mert maguktól, de még a hajmosástól sem fognak kijönni, akár évekig is ott maradnak (igaz, döglötten, de akkor is). 

* És bár az ember addig nem előzi meg, amíg bele nem fut egy ilyen helyzetbe (utána már mint a tűztő fél), de azért elmondom, hogy megelőzni hosszú hajnál fonott copffal lehet. Állítólag.... Máshogy nem. Ha éppen arra járunk, amerre egy tetű is... hááát.... Segíthet még, ha hajmosáskor átfésüljük a gyerek haját ezzel a speciális fésűvel. Akkor egyből látszik, ha baj van és jöhet a "vegyírtó". (És nem az iskolában derül ki.... Ahem...)

Mindezen tudás birtokában, és mivel már én is gyarapítom a "sokat látott anyák  táborát" , azt hiszem, én is jelentkezni fogok az iskolai "tetvésző" osztály-mamák közé.

SZABÁLYOS?

Borkának előbb-utóbb fogszabályzóra lesz szüksége. Ezt már mondta nyáron a fogorvos is és most megerősített a fogszabályzós doktornéni is. Nem azért, mert ferdék vagy rondák a fogai, hanem azért, mert azon túl, hogy a felső fogsora kicsit előreugrik (nekem fel sem tűnt, amíg nem mondták),  fent túl nagyok a rések a fogai között és alul viszont túl kicsik és ez csak romlani fog az idővel, ha a rágó fogait is lecseréli.

Az egyik problémám "anyai" természetű: hogyan vesszük rá Borkát, hogy két évig fém "izék" közé szorítsa a fogait ennek minden hosszútávú előnyével és minden rövidtávú hátrányával együtt. Aki ismeri, tudja miről beszélek (mármint Borkát de valószínűleg a fogszabályzót is):  bár az évekkel sokat javult, még mindig nem mondanám egy egyszerű esetnek. Ami az átlagembernek még "belefér" neki már sok lehet. Persze, azért egy amolyan ráragasztós fogszabályzó még az átlagot is megviselheti... Gondolom...

A másik probléma, anyagi természetű: a fogszabályzás, itteni árakon (nem ismerek mást persze) egy kisebb autó árába kerül. A biztosító (az amelyiknél az ember amúgy van) csak abban az esetben állja a költségeket, ha a probléma egészségkárosító hatással jár (pl. nem tud rágni). Nálunk ez ugye fel sem merül. Tehát, egy külön biztosítást kell kötni, amit legalább egy évig már a kezelés megkezdése előtt fizetni kell (ajánlatból, kínálatból van 100 féle, csak győzzön az ember eligazodni). Viszont a biztosító csak akkor köti meg a biztosítást, amíg a fogszabályzás kérdése amolyan teoretikus, tehát, ha a szülő úgy gondolja, hogy "lehet, hogy egyszer majd kelleni fog", de szakvéleményt még nem kapott róla, mert nyilván "döglött lóra ők sem fogadnak".  Viszont ez csak úgy lehetséges, ha az ember "fű alatt" elmegy a magyar fogorvoshoz, aki pontosan tudja és érti, hogy miféle csapdába eshet a magyar szülő, tehát megnézi a gyereket anélkül, hogy ennek bármiféle nyoma lenne. Nem tudom, hogy csak a magyaros "virtsaftnak" köszönhető-e, hogy így elébe lehet menni a problémának, szerencsére nem is kell megtudnom, de annak örülök, hogy mindezt nem egy vonalas némettel kell elrendeznem, aki lehet, hogy nem is értené, hogy mi a problémám azzal, hogy egy kisebb vagyont költsek valamire, aminek ráadásul az értelmét egyelőre csak én látom, az érintett viszont egyáltalán nem...   

JAJ DE...

... szeretnék egyszer egy olyan szülőértekezleten részvenni, ahol minden szót értek elejétől végéig!! Nem csak úgy, mint egy "puzzlit", hogy értek szavakat, információ foszlányokat, amikből aztán megpróbálom összerakni, hogy miről is lehet szó. Aztán ha szerencsém van, nem tévedek, ha nincs... hát, akkor teljesen félre tud csúszni a történet. 

Borkáéknak volt szülői a minap és mivel ebben az évben földművelés órájuk is van, bejött a tanárnő, hogy elmondja a legfontosabb tudnivalókat. Addig még értettem nagyjából, hogy vetésforgó rendszerben ültetnek a krumplit és gabonát és egy földdarab ugaron marad, de amikor elhangzott a "kumisz" szó, az én gondolataim is elkalandoztak. Először csak azon, hogy "jé, milyen érdekes, hogy a németben is előfordul ez a szó, csakúgy mint a magyarban", aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy ennek az erjesztett lótejből készült italnak, amit elsősorban a mongolok isznak, vajon mi köze lehet a krumplihoz, vagy akár a gabonafélékhez, vagy esetleg a német mindennapokhoz... És mire megvilágosodtam,  hogy ez nem a "kumisz" hanem "kuh-mist" vagyis tehéntrágya, addigra a tanárnő már be is fejezte a mondandóját és elment.... Ezen a ponton majdnem felnevettem! Meg azon is elgondolkodtam, hogy a többi jelenlévő szülőnek fogalma sincs, hogy én min megyek keresztül akár egy szülői alkalmával is...

Úgyhogy azon túl, hogy idén a szülői feladataink közé a süteménysütés, bazárra készülés és szombati takarító-renováló akciók mellett már a fölművelést is be kell iktassuk, nem sok jött át nekem (nyilván a gyerekek nem tudnak ennyi feladatot egyedül ellátni a talaj kialakításától, az ültetésen át a betakarításig - kell a felnőtt segítség). Készül majd egy újabb lista (a többi mellé) és fel lehet  kell iratkozni, hogy ki melyik délelőtt ér rá krumplit szedni, például. De lehet hogy, úgyis ez a lényeg... A többit értse a gyerek...

VAN NEKÜNK EGY SZÍVÜGYÜNK....

Egyszer régen, még egy másik életben, csináltunk egy óvodát. Maroknyi, lelkes szülő, sok munkával, sok energiával, dacolva a "minek?-ekkel, a "az ugyanmár"-okkal, " "az úgysem"-ekkel létrehoztunk a semmiből valamit, ami azóta is él, létezik, teljes telítettséggel üzemel, sőt bővül : a Tettye Völgye Waldorf Óvodát Pécsett. Ezzel a mi "waldorfos" sorsunk el is dőlt. Legtöbbünket azóta is igazol az élet, hogy a waldorf pedagógia nem valamiféle elavult, életidegen, ne adj Isten szektás dolog, hanem a rendszerbe bekerült és onnan kikerülő gyerekek, majd 18 éves emberpalánták igenis erős, önálló gondolkodásra képes, kiegyensúlyozott, a szépre fogékony emberek. Borka is ebbe az oviba járt két évig és máig hiszem, hogy a belső erejét, a tartását, szépérzékét innen (is) hozza. Aztán ahogy teltek az évek és látta ez a maroknyi csapat, hogy nem akarnak más iskolát sem a lassan cseperedő gyerekeik számára, ismét összefogtak, hogy a nagycsoport után is lehessen hol folytatni ezt az utat. Pedig a "minek?"- ek és a "hogyanok?" és az "ugyanmárok" és a negatív felhangok csak egyre erősödtek ahogy Magyarország csúszott bele abba a morális válságba miben sajnos még most is van. De őket nem érdekelte, mentek csak előre. Egy állami iskolába kaptak eleinte 1, majd 2, majd 3, majd 4, aztán pedig már 5 tantermet, ahová belépve elállt az ember szava: minta egy másik, egy melegebb, egy pihe-puhább világba érkezne. Közben pedig folyt és folyik minden nap minden percében a megfeszített szervezői munka: a gyerekek/családok toborzása, a tanítok keresése, a  népszerűsítő programok szervezése és emellett az az irdatlan szervezői munka,  amivel az új iskolaépület felújítása jár. Mert kiderült, több osztálytermet már nem foglalhatnak el ebben a bizonyos állami iskolában. Ősztől menni kell. Szerencsre a város most is, mint annak idején az óvodánál, rendelkezésükre bocsájtott egy régesrégi, erdőszéli, már hosszú ideje lakatlan iskolaépületet, amit szeptemberig "csupán" fel kellett újítani. És ezen a "csupán"-on múlt az iskola további sorsa, ami ezennel eldőlt! Egész nyáron dolgoztak, szerveztek, támogatókat kerestek, falat kapartak, csempét vertek, villanyt vezettek,  parkettát csiszoltak, aztán falat festettek, takarítottak, berendezkedtek, engedélyekért rohangáltak és..... ELKÉSZÜLTEK!!! Hétfőn, azaz szeptember 1-én elindulhat a tanítás a pécsi Istenkúti Waldorf Iskolában, amivel ez a már nem is olyan kicsi maroknyi szülő és gyerek beírta magát a város történetébe! Le a kalappal mindenki előtt,  aki ebből az emberfeletti munkából kivette a részét! Nagyon büszkék vagyunk rájuk!!

www.waldorfpecs.hu