SZÜNET VOLT

6 nap. 6 nap együtt. Nem, nem  mentünk síelni. Nem, nem szeretünk. Volt idő, sok -sok év, amikor mentünk, mert buli volt. A középiskolai és az egyetemi sítáborok. Aztán széthullt a társaság és rájöttem, hogy csak a síelés kedvéért már nem akarok menni. Fázom. És mivel fázom, már jobb szeretek a "hütte"-ben ücsörögni forraltbort iszogatni és almásrétest enni vaníliaszósszal. De akkor meg minek? Hogy elmondhassam, hogy járok síelni? Nem, azért nem. Emlékszem legutóbb, úgy 12 éve voltunk. Ausztriában. És annyira hideg volt egész héten, hogy a felvonón egy darabban vacogtam és annyira fázott a lábam a bakancsban, hogy szinte sírhatnékom volt. (Persze jó magyar módra, úgy gondolkodom, hogy ha volt valahol 99 jó dolog és egy rossz, akkor biztos, hogy az marad meg bennem :)) Na, mindegy. A lényeg, hogy a hét közepén Rudival úgy döntöttünk, hogy nekünk ebből elég és fogtuk magunkat, lementünk a szlovén tengerpartra "tavaszt keresni". Ez való nekünk inkább: napsütés, tavasz-illat, lágy szellő, hóvirág, krókusz... Azóta sem mentünk hóban sehová egy-egy kis szánkózást kivéve. Mi inkább túrázunk a hegyekben. Az a legjobb gyógymód minden ügyre-bajra, és a gyerekeket sem kell győzködjem, hogy miért is jó nekik egy sí-suliban, amihez semmi kedvük nem lenne. És nem kell hozzá drága cucc, meg egy hét szabadság, meg bepakolás meg kipakolás, meg "minden meg van?",  meg "az elhoztad az ezt-meg azt?". Nem. Csak egy pár jó cipő kell, egy útvonal és mehetünk. "Hütte" meg jó időben is van. Csak a forraltbor nem esik már olyan jól...

Viszont ha már nem mentünk síelni, elmentünk az állatkertbe. Ezúttal a frankfurtiba, ahol is láttunk:

Tigrist (amiért mentünk :))

szerelmes zsiráfokat

ilyen-olyan halakat

medúzát (én nem láttam, de nem is néztem meg minden egyes akváriumot, igaz ami igaz)

Koalát és paradicsommadarat nem látott egyikünk sem, de azért megmutatom a róluk készült képeket:

 Azt hiszem Julika rajztudása miatt sem kell különösebben aggódjunk :))

VIVA COLONIA!

Borkáék egész tanéve a mesterségek köré épül. Kezdődött azzal, hogy adventkor a a siegburg-i középkori vásárra látogattak, ahol elérhető közelségbe kerültek a kovácsok, a pékek, az ötvösök, a mutatványosok és még nem tudom mik. Aztán a szünet után Borka egyik este azzal állt elő, hogy másnapra kell egy maroknyi gabonát vinni az iskolába + két nagy lapos követ, mert őrölni fognak. A beszélgetésünk valahogy így folytatódott:

- Gabonát?

- Igen búzát vagy valamit.

- És honnan kerítsek neked most egy maroknyi búzát?!

- Miért nincs?!

Nem, nem volt. De másnak úgy látszik volt és kemény munkával kerek 20 grammnyi lisztet sikerült megőrölniük (a mértékegységeket tanulták épp). És ezt még szét akarták osztani, hogy mindenki vihessen haza belőle! 34-en vannak az osztályban... Gondolom, egy fél csipet jutott volna családonként... De eljött a farsang és ki- ki kiválaszthatta, hogy milyen mesterséget próbálna ki egy napra. Borka pék lett. Meg még kb. öten mások. Viszont a standjukra kitehették a 20 gr. búzát! És standot is építettek, tűzhelyet is barkácsoltak maguknak kartondobozból. Ki-ki vitt perecet, kiflit, bagettet... ezt-azt, amit aztán egymás közt elüzleteltek. Cseréletek például a parasztasszonyokkal sárgarépára, vagy vég vászonra a szabókkal, vagy egy marék szerencsére a kéményseprőkkel. Farsang Waldorf pur... :)

Juliéknál a mesevilág a téma. Nem, nem akart rózsaszín fodros királylány lenni, de még csak királynő sem. Király lett, "mert neki nem kell szoknyában ugrabugrálnia". Egy egyéniség. Mindig is az volt. Lett viszont palástja, aranyos botja és drágaköves koronája. Imádta.

Ő pedig az új pasim: Rodrigo. Imádom.

ÚJRA HASZNOS

Van nekünk Mo-n egy szomszédunk és mivel nem valószínű, hogy valaha is olvasni fogja ezt a bejegyzést, nevén is nevezem: a Miklós bácsi. Ő amolyan ezermester, aki mindent gyűjt, félrerak, mert hogy "hátha jó lesz valamire". Van egy garázsa, az az ő kincsesbányája. Na, én is hasonló vagyok. Félreteszek majdnem minden használható csomagolópapír maradékot, mandarinos dobozt, citromos hálót, szalagot, konzervdobozt, tojástartót és mi ki tudja mit nem, mert soha nem lehet tudni. Főleg egy ilyen barkácsolós családban mint a miénk, bármikor felmerülhet az igény egy tojástartóra, például. Sokszor amikor szólok Rudinak, hogy ezt vagy azt nehogy kidobjon, csak néz rám és ennyit kérdez: "Miklós bácsi?" Pedig az idő engem igazol. Már sok helyzetet áthidaltam csak azért mert véletlenül akadt itthon buborékos fólia vagy celofándarab... A hétvégén a lányokkal pedig "újrhasznosító" barkácsprogramon voltunk egy környezetvédelmi csoportosulás szervezésében. Konzerv-, tejes- ill. dzsúszos dobozokból készültek praktikus és kevésbé praktikus mindenfélék.

Ezek itt például tejes dobozból levágott "virágcserepek" (pl. palántáknak, csíráknak vagy anyáknapi virágnak a nagymamáknak). A tetrapak, mivel teljesen vízálló, tökéletesen megfelel erre a célra. Először a mintát egy kicsit le kellett smirglizni, majd fehér akrillfestékkel lefesteni és erre jöhetett aztán a színes minta:

Konzervdoboz tartókák, ceruzának, fakanálnak, ollóknak miegymásnak:

Színes csomagolópapírral fedtük be (és itt jöhetnek elő a maradék papírok :)) - a papírragasztó stift teljesen megfelel-, majd (maradék) szalagokkal díszítettük.

Ezt a házikó-mécsestartót Juli csinálta dzsúszos dobozból. Házikó alakúra kell a tetejét kialakítani, egy-két ablak (mögé átlátszó nylon került ablaküvegnek), egy kis festés (először megint fehér alapozás és csak utána a szín, különben átüt az eredeti minta) és kész:

És itt ez az abszolút hasznavehetetlen pénztárca szintén dzsúszos dobozból, hajtogatott technikával. Ez volt a legnépszerűbb a gyerekek körében...

Szerintem arra, hogy pár órára lefoglaljuk a gyerekeket és magunkat, mindenképpen jó ötletek. Egyszerűen kivitelezhetők, alapanyagok akadnak a ház körül, olcsók és akár még hasznosak is lehetnek. És a "Miklós bácsi?" kérdésre mindjárt itt is a válasz...

TÁPPÉNZ

Julinak "középfüle" volt a héten. Emiatt három napot itthon voltunk együtt és őszintén szólva, ilyen minőségi időt már nem is tudom, mikor töltöttünk el utoljára. Mert igaz, hogy iskolába nem mehetett, de azért szerencsére a gyógyszer hamar hatott, így olyan nagyon-nagyon rosszul nem volt. Máskor is szoktunk kettesben lenni, de akkor mindenki egészséges (hála Istennek, két három Makkmarcival élek együtt), így inkább jövünk- megyünk, elintézzük az ügyeinket (vagyis az én ügyeimet inkább). Ez most más volt.. Ha már szobafogságra voltunk ítélve, próbáltuk belőle kihozni, amit ki lehetett. Például beszélgettünk. Igen és nem csak az iskoláról, amiről most nem volt mit, hanem az élet egyéb, sokkal érdekesebb kérdéseiről ( pl. hogy melyikek a világ legrémisztőbb állatai, hogy melyik földrészen milyen állatok élnek, melyik az én kedven állatom és melyik az övé ...:))). Nyilván beszélgetni máskor is szoktunk, de akkor legtöbbször Borka -az elsőszülött révén- mindenbe beleszól, meg jobban is tudja, meg vele már ugyanaz megtörtént csak SOKKAL érdekesebben... Aztán sütöttünk és főztünk és barkácsoltunk és Juli mutathatta meg, hogy hogyan készítik az ablakképeket az iskolában - és ettől mindjárt ki is húzta magát. És olvastunk állatos meséket és néztünk állatos filmeket- csupa olyasmit , amit ő szeret (és nem Borka). Úgy értem, ÉN is néztem vele együtt. Nem használtam ki az időt, hogy addig is, amíg nyugi van elpakoljak, elolvassak valamit, megnézzem a leveleimet vagy a Facebook-ot, de legalább is kössek egy sort. Nem, most együtt néztük. És olyan jó volt! És olyan jó volt, hogy el tudtam engedni a dolgaimat erre a pár napra, hogy félre tudtam tenni mindent és tényleg együtt tudtam vele lenni, úgy hogy közben nem járt  máson az eszem. Mert tegye a szívére a kezét az az anya (és apa), aki látszólag a gyerekével tölti az idejét, de közben nem a menekülő útvonalakon töri lázasan a fejét! Nem mindig, de azért előfordul ugye? Naugye...

selfie

RÖVID ÜDVÖZLET A FELHŐK ALÓL

Ránk telepedett egy felhő. Már novemberben...és azóta nem ereszt. Mint egy nagy dunna ül a fejünkön és a lelkünkön. Egyetlen egy napra engedett, amikor legalább havazott. Reggel nagy hirtelen rákezdett és pár óra leforgása alatt csodaszép fehér lett a táj. Erre a pár órára legalább mindenki felélénkült: gombamód szaporodtak a hóemberek és előkerültek a szánkók... Aztán  esőbe váltott át és mindent elmosott... Visszatért a szürkeség és már csak a "gombamód-szaporodó" hóemberek romjai maradtak a sárban. Így volt, hogy volt, talán igaz sem volt...

Ő a miénk : Mici

Vele útközben találkoztunk. Igazán profi ezzel a sállal...

És ő sem rossz...

ISKOLAI KONYHA

Az iskolában az elmúlt hétvégén volt az ún. "pedagógiai hétvége". Erre az iskolába jelentkezett családok kapnak meghívást, hogy tájékozódjanak a w. pedagógiáról, az iskola felépítéséről, működéséről ... tehát a legfontosabbakról. Ez mindenki számára kötelező, a felvételi procedúra része, tehát annak is, akinek már jár  ide gyereke, újra és újra végig kell hallgatnia ugyanazokat az előadásokat, ugyanazoktól az előadóktól. Katalógus is van, gondolom, ha kétséges, hogy felvegyék e gyereket, akkor ez is számít, de ezt nem tudom pontosan... Nekünk már mindegy is, mi már "készen" vagyunk, a mi összes gyerekünk már itt van. 

Ami miatt viszont számunkra is fontos maradt az idén is az az, hogy a 3. osztály feladata ezalatt az idő alatt a "catering" biztosítása, ami áll egy tízóraiból, egy meleg ebédből és természetesen literszám lefőzött kávéból és jó pár adag süteményből . Ilyen alkalmakra az iskola konyhája igénybe vehető. Lelkes, tapasztalt anyukák főzik kondérban az ebédet, vannak akik a perecet vásárolják meg, vannak akik mindezek után és alatt mosogatnak és természetesen mindenki süt. Nálunk Rudi ment mosogatni, mert a bazár alatt is ő ment és akkor annyira megtetszett neki az ipari méretű zuhany és a kétperces -szintén ipari- mosogatógép, hogy "nem adta ki a kezéből). Én pedig egy brownies-t sütöttem... 

Egyszer már kipróbáltam ezt a pikkpakk receptet és tényleg olyan, mint a hajfesték reklám a TV-ben: onnantól, hogy a földszinten csengetnek, mire felérnek az emeletre, kész is az új szín. Barátaink jöttek át hozzánk. Mikor telefonáltak a város másik végéből (ez 20 percet jelent), hogy indulnak, kikevertem és mire itt voltak, szinte ki is sült. Pont erre volt most egy ilyen fáradt hét után szükségem. Egy ilyen hipergyors, de finom valamire. És nem mellesleg, a csoki Mikulások is észrevétlenül eltűntek...

Hozzávalók:

• 10 dkg tej- vagy étcsokoládé
• 10 dkg liszt
• 10 dkg porcukor
• 2 evőkanál kakaópor (cukor nélküli)
• fél teáskanál sütőpor (egy egészet tettem)
• 2 tojás
• 2 teáskanál instant kávé (nem tettem bele)
• 1 dl olaj
• 10-15 dkg dió

Elkészítés:

A liszthez adjuk a sütőport, a kakaóport és az apróra vágott csokit. A tojásokat a cukorral alaposan kikeverjük. Hozzáöntjük az olajat is, majd beleöntjük a kevés tejben vagy vízben feloldott kávét. Hozzákeverjük a kakaós-sütőporos-csokis lisztet. Az így kapott tésztát egy kivajazott, alacsony falú tortaformába öntjük, és 175 fokon 20 percig sütjük.

Recept innen

AZ ELSŐ HÉT...

... mindig nehéz. Még kavarognak az emberben az "otthoni" érzések, a visszaút fizikai és lelki nehézségei, a találkozások, a benyomások, az elhangzottak, a napsütés, a töltött káposzta, az illatok, a fények, a hó, az "otthon vagyok" érzése, az "itthoni" hétköznapokkal. Fejben még ott vagyok, pakolgatok a konyhámban, húzogatom a fiókokat, látom a a diófát  a kertben, de közben már vasaljuk a dolgozós ingeket, kelünk, indulunk az iskolába, tanuljuk a szorzótáblát, sütjük az év első sütijét az év első iskolai kötelezettségére :))) Ez egy furcsa, meghasonult érzés, amíg az "itt" és az "ott" egyensúlya tart, aztán egyszer csak, pár nap után megérkezem ebbe az életbe, hogy pár hét után (egy évszakkal később) ismét elinduljak az ottaniba és kezdődjön minden elölről. Mert hiába lakom itt, mégiscsak Pécsen élek igazán...