MARGÓ

A kelet európai alkalmazott jó. A kelet európai alkalmazottat szeretik, mert jó a teherbírása, mert kitűnően ALKALMAZkodik. Mert egyfajta önbizalomhiányból és beteges megfelelési kényszerből a végletekig elmegy, nem szól, nem "ugrál". Hatékonyan, gyorsan dolgozik, bírja a terhet. És a munkaadónak ez mind remek (és a kelet európai munkavállalóak is látszólag jó, mert jól keres és aki jól keres, annak ugyan mi baja lehet az életben?!)). Arra a rengeteg stresszre amivel ez jár, senki nem gondol. És a stresszt különféleképpen éljük meg: van aki magában halmozza és hordozza és van aki kiadja vagy úgy, hogy egyfolytában beszél, vagy úgy, hogy jelenetet rendez, van, aki eszik és van, aki iszik (jó, van aki fut, de szerintem ez a kisebbik hányad). Egyik sem ideális. És nem mindenkinek egyforma az otthoni háttere. Nem mindenkinek olyan stabil, hogy ha letette a sokórányi munkát és hazamegy, ott már nyugi van. Mert lehet hogy a párján is nagy a nyomás és ő sem bírja olyan jól és még van egy-két-három kisgyerek, akivel foglalkozni kell és még, aki esetleg idegesít is. Talán barátok sincsenek, talán egyáltalán nincs kikapcsolódási, ventillálási lehetőség és a stressz, az elégedetlenség csak halmozódik és már nincs kiút és elpattan egy húr. "Familiendrama" - így írta a sajtó mindazt, ami a napokban történt. Nem messze, nem egy gettóban, nem drogfüggők között, nem "italozás közben". Nem. Itt nálunk. Erről is azt gondoltuk eddig, ez velünk, nálunk, a mi utcánkba, a mi köreinkben ... nem történhet meg. De igen: velünk, nálunk, a magyar kolóniában, a Telekomnál. 

Többet erről itt

WANDERTAG, avagy jaj azok a németek!

Seligenthal (Hennef)

Nálunk kb. 6 hetente van szülőértekezlet az iskolában, de mivel két gyerek van két osztályban, ezért ennél sűrűbben kell menjünk. Nehezíti még, hogy este 8 órakor kezdődnek és legtöbbször el is húzódnak este tízig is, tehát negyed 11 előtt nem vagyunk itthon. Emiatt aztán mindig az megy, akinek aznap éppen nagyobb kedve van, de mivel a harmadik osztály csak különösen erős idegzetűeknek ajánlott, így oda legtöbbször Rudi megy, nekem marad az ötödik. 

A tavaly tanév vége felé történt, hogy egyszer csak különösen karikás szemekkel jött haza. Belépett az ajtón és annyit kérdezett:

- Tudod mi volt?

- ???

- Az idő nagy részében azt beszéltük meg, hogy a következő tanév tavaszán, mikor menjünk kirándulni !!!!

Nos, a következő év tavasza most van és a tavaly ilyenkor megbeszéltek alapján, a kirándulás tegnap volt. Nem jöttek el túl sokan, pedig azt nem lehet mondani, hogy nem tudtak róla, vagy túl későn értesültek volna :). Inkább az eső tarthatta a családokat vissza (lsd. az előző bejegyzésemet). Mi már úton voltunk mire elkezdett esni, így már nem hátráltunk meg. És milyen jól tettük, mert számunkra új, ismeretlen ösvényeken jártunk. Egy óriási víztározó mellett visz az út, siklókkal és fészkükből éppen kipottyant madárkák megsegítésével tarkítva, ami a kilencéveseknek maga a földi paradicsom. A végén egy szállodaként működő hajdan volt kolostornál piknikeztünk (az esőbeállóban) és fogadásokat lehetett kötni, hogy kinek a gyereke csúszik előbb bele a patakba (a végére mindenkié) és ki viheti végül haza az autójában az ott fellelt rozsdás vasakat és méternyi fahusángokat  (végül talán senki).

Az utóbbi időben nagyon rákaptam a gyaloglásra. Amennyit tudok, megyek. Nagyon élvezem. Jót tesz testnek, léleknek. Megyek egyedül is, akkor csak itt a parton, társaságban viszont az erdőt járom a legszívesebben. Egy otthoni barátnémmal kezdtük,  megyünk és közben egy kicsit mindig megváltjuk a világot is. Nyáron nagyon harapunk: egy kétnapos "menésre" készülünk. Erre (is) kell az edzés... Aztán jöhet a Camino ...

ÚJRA ÉS ÚJRA

Bedőlök. Megint, mint eddig annyiszor és elhiszem ha ma jó idő van és holnap is az lesz, akkor már biztosan így is marad októberig minimum. Hiába a jó kis kontinentális berögzülések... Szóval, ma jó idő van, ezért megint ránk jött az ültethetnék (ez valamiféle ösztön lehet) és elmentünk a Knauber nevű álom-boltba, ahol aztán vettünk: uborkát, mángoldot, salátát, valami sohasem hallott nevű fűszernövényt, amit ha elrágcsálunk, a nyelvünket kellemesen, sőt viccesen birizgálja (Prickelkrauter), aztán még cserepes szegfűt és valami sárga futót aminek nem tudom a nevét de már régóta kacérkodom vele. Ezeket csak hogy valami szín is legyen, bár már ültettünk sárga retket, ami színnek szín, csak éppen lefelé.  Nem, még mindig nincs kertünk, idén is cserepekben éljük ki a kertészkedési hajlamunkat, de így is remekül beválik. Aztán majd ha a jövő héten tépi a kis palántáimat a hideg szél, persze majd nagyon fogom őket sajnálni és arra fogok gondolni, hogy "bedőltem. Megint..."

MULATSÁG

Eleinte nem szerettem, sőt, nagyon nem szerettem a születésnapi zsúrokat, melyek kultuszával először itt találkoztam Németországban (persze lehet hogy Mo-n is ugyanez megy, csak túl kicsik voltak még a gyerekek amikor eljöttünk). Mindig is úgy éreztem, hogy feleslegesen nagy terhet ró a szülőkre, az előkészületektől, az elmaradhatatlan kincskeresésen, a kincsen, az ennivalón, a barkácsötleten keresztül a játékokig, s ezeket nem csak kitalálni, hanem lebonyolítani is, a mi limitált nyelvtudásunkkal nem volt egy könnyű feladat. Utána emlékszem annyira fáradtak voltunk, hogy már csak feküdtünk a kanapén :) Aztán persze ez valahol egy presztízs kérdés is, hogy melyik szülő mivel tud előrukkolni és azért ne az legyen, ami tavaly is ..stb.stb. megannyi részlet. Persze évek távlatából már senki nem emlékszik még a saját gyereke bulijára sem, nem hogy a másikéra... Aztán ahogy telt az idő, egyre nagyobbak lettek a lányok, mi egyre rutinosabbak  és a német nyelvtudásunk is egyre fejlődött, már nem is tűnt akkora mumusnak. Már nem ovis zsúrt tartunk vagy kisiskolást, ahol nekünk kellett a porondmesternek, a pincérnek és a békéltető bírónak is egyszemélyben lennünk... Mivel Borka szülinapja rendre a nyári szünetre esik és utána már nem akar bulit, így már egy pár éve csak Julinak szervezünk

A kilencediket a kis pajtásokkal a hétvégén ünnepeltük és elmondhatom, hogy minden stressz nélkül sikerült lebonyolítanunk! Pedig nem mentünk sehová, itthon tartottuk nálunk a kertben. Nem volt ugrálóvár, állatsimogató, kalandpark, uszoda, ittalvás... semmi, csak klasszikus kis zsúr, klasszikus játékokkal: célbadobás, kislabda hajítás, futóverseny, lepényevés és kapura lövés. A helyzetünket könnyítette, hogy Borka egymaga megszervezett mindent (most éppen rendezvényszervezőnek készül), a meghívókat is megtervezte, a játékokat összeállította, a kincskeresést kitalálta és le is bonyolította. Nekünk csak a hátország biztosítása maradt, ie. muffint sütni, kolbászkákat grillezni és almafröccsöket keverni, amúgy hátradőlhettünk. És a gyerekek nagyon jól reagáltak! Nem is kételkedtem benne, hogy így lesz, mert a mi iskolánkban ez valahogy így van - a digitalizáció még nem gyűrűzött úgy be és az empátiára nevelés, az egymás tisztelete pedig alap pillérek (akinek ez pedig még nehéz, azokkal Juli nem is barátkozik, tehát nem is voltak meghívva): szót fogadtak, sorban álltak, a játékokat nagyon élvezték és alig akartak enni, inkább játszottak volna tovább. Az egyes feladatokért pontot kaptak, amiből aztán lett egy abszolút nyertes, akit Borka egy (csoki)éremmel jutalmazott (persze a többiek sem távoztak üres kézzel). Ami nekem különösen tetszett, hogy a gyerekek egymást is dicsérték, ill. időről időre meg is jegyezték Borkának, hogy ez vagy az milyen jó ötlet volt (pedig 9 és 11 éves emberkékről van szó). Nagyon büszkék voltunk rá és persze az ő mája is csak hízott, csak hízott...

A lepényevés volt a legeslegviccesebb mindközül

CSAK EGYENESEN!

Íme, az első sütéseim a kerámia szakkörön. Azóta már van több is, de ezek leptek meg a legjobban. Mivel fogalmam sem volt róla, hogy mi fog kisülni a festés után, mert el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fog kinézni mindez azután, hogy egy nagy vödör mázba belemerítjük, majd lecsepegtetjük és  az így keletkezett egyenletes fehér réteggel bevont valamiből mi lesz egy héttel később. Bátortalanul és bizalmatlanul álltam neki és az sem segített, hogy a tanárnőnk folyton azt mondogatta, hogy a festéssel még mindent tönkre lehet tenni. Sőt néha körbejár és levesz a polcról ezt-azt, amit egy másik kurzuson készítettek és azt mondja: Na, ez egészen ronda lett! Ezek után úgy voltam vele, hogy nekem inkább a "gyurmázás" fekszik, ezt a mázazást nem fogom szeretni, de aztán amikor elkészültek, nagyon megleptek. Minden szép kék, még meg is dicsért és egyikre sem mondta, hogy Na, ez egészen ronda lett!

Ez a német egyenesség sokszor jó, mert egyértelmű és segít az életben eligazodni.  Viszont vannak esetek amikor ez  az egyenesség nem visz előrébb. Nekem ha azt mondják, hogy "na, ez nem jó, vagy ronda vagy jobbnak kell lennie" , inkább a kedvemet szegi, de ők ez valószínűleg nem is érzik (az iskolából is hallok olyan megjegyzéseket, hogy a hajam égnek áll!). Mert lehet azt másképpen is fogalmazni, nem kell mindjárt így lestrompfolni az embert. A tanárnőnk, amúgy nagyon helyes és aranyos, de pedagógia érzéke sajnos valahogy nem sok van. Például ha kérdezem, hogy nem lesz e gond abból, hogy ilyen vastag a máz, akkor csak annyit mond, nem LESZ gond, mert már most VAN. Aha, akkor miért nem mondta el már az elején, hogy mire figyeljek, mielőtt nekiállok, nem? Persze lehet, hogy azt az elvet vallja, hogy a a hibákból tanul az ember, de én meg azt gondolom, ő azért van ott, hogy vezessen minket egy tanulási folyamatban...

Szóval  abszolút sikerélményem van, a fentiektől függetlenül, nagyon szívesen megyek, még akkor is ha a hangulat is amolyan "németes", tehát alig alig beszélget valaki, mindenki csak csendben végzi a dolgát. Ez egy hajszállal lett csak jobb az idők folyamán, mostanra egy lengyel (tehát szintén nem német) csoporttársammal azért váltunk pár szót. Ez már valami. És ha mi is még harminc évig együtt kerámiázunk (mint a tanárnőnk másik csoportjában egyesek), addigra összebarátkozunk. Vagy nem. Mindegy. Már megszoktam, hogy errefelé ez már csak így megy. És végtére is én a kerámiázás  miatt vagyok ott. Úgy látszik a többiek is...

Csodaló vagyis egy ló csoda

Julinak van egy barátnője, aki olyan mint ő: természetközeli, gyűjtögető, szívesen bóklászó, egyenes, szókimondó, szóval olyan valaki, akire azt mondja a német egy "unkomplicítertesz kind". Nos, nekik van egy kertjük. Egy keskeny kis földdarabot képzeljetek el, ami egy kicsit lejt is, pár gyümölcsfán, eperágyáson és zöldségen,  valamint egy tűzrakó helyen kívül nincs is ott semmi, de van egy patak a kert végében és ettől aztán a gyereknek ez maga a földi paradicsom! Ha beköszönt a jó idő, majd minden héten egy nap iskola után egyenesen oda mennek. Sőt mi több, Julit is magukkal viszik (Juli gumicsizmáját már kis sem vesszük az autójukból). 

A téli kényszerpihenő után aztán, múlt vasárnap aztán olyan élményben lehetett részük, ami maga volt a csoda: valamikor réges-régen abba a patakba beleeshetett egy ló, ami aztán ott el is pusztult. Vagy nem tudtak róla, vagy nem tudtak segíteni rajta vagy minden mindegy volt, szó ami szó, a lónak a csontjai aztán ott maradtak a mederben, koponyástul, lábszárastul, kantárszárastul. Ezeket most kimosta  a víz. A koponyát már hamarabb megtalálták, sőt haza is vitték (nagyon belevaló az anyuka), de most valahogy egyéb csontok is előkerültek, ami aztán több óra feledhetetlen izgalmat okozott a gyerekeknek. Mert megindulhatott a találgatás, hogy hogyan és mikor került ide ez a ló? Ló- e egyáltalán, vagy nem egyenesen egy dinoszaurusz? Melyik csont micsoda... és effélék. Sőt, ha összeáll a teljes csontkollekció be is lehet vinni a múzeumba (és innen már egy kicsit a "Szeleburdi családhoz" kezd hasonlítani a történet, amikor "A Radóval elhatároztuk hogy régészek leszünk..."  ) Juli teljesen feldobódva jött haza. Sóhajtott egyet  és csak annyit mondott "Nekünk is kellene egy ilyen kert és akkor mi is kereshetnénk lócsontot..." (és én még a kavicsok, botok, madártollak, kagylók, madárfészkek, tojáshéjak, csigák és egyéb kincsek mellett még egy-két lábszárcsontot is rakosgathatnék ide-oda)

(A címet Lázár Ervin: Négyszögletű kerek erdő"-jéből vettem, miszerint is "Ló Szerafin egy csodaló, vagyis ló csoda"...)

TRIER

Trier... Igen, már a régi rómaiak is. Sőt, ők csak igazán! Ma is ebből él a város,  hogy valaha már az ókori rómaiak is... 9 azaz kilenc Unesco világörökségét tud ez a 100 ezres város a Mosel partján felmutatni. És ebből 7 római városkapu, fürdő, amfiteátrum, híd, síremlék, aulaépület, valamint -a nem római- Dóm és a Miasszonyunk templom. Megnéztünk egy párat. Az összeset csak azért em, mert egy idő után megtelik az ember és római kor ide, római kor oda, már csak kövek és kész. Meg amúgy is elfárad az ember lába... Főleg a gyerekláb... Míg a Porta Nigránál rácsodálkoztunk, hogy "Hűha,  1800 éves, habarcs nélkül, homokkő téglákból épült és még mindig áll!", és próbáltuk elképzelni, hogy milyen is lehetett az élet akkoriban, vizuális segítség nélkül, hamar ráuntunk (főleg a gyerekek, mert neki aztán tényleg semmit nem mond az az 1800 év) és már meg sem próbáltuk elképzelni. Mert nekem a nagy szívfájdalmam, hogy még nem jártam olyan római, görög vagy egyiptomi emlékhelyen vagy múzeumban, ahol  képekkel kontextusba lennének hozva a a kiállított ... hát igen: kövek. Nekem nehéz elképzelnem hogy hogyan is folyhatott akkoriban az élet. Angliában szeretik a múzeumokat emberközelivé hozni azáltal, hogy emberek beöltöznek és tesznek vesznek a díszletek között. De jártunk már ilyen skanzenban Hollandiában is és mind a mi napig emlékszem a részletekre is. Míg így az első korsó maradványt hamar követi a második meg a sokadik, hogy aztán a felejtésé legyen az összes, ha nincs egy ember, egy kocsma, egy ivó, egy kút, egy valami, ahol élővé teszik őket.

Trier szép. Főleg napsütésben! Én nem sok mindent tudtam róla előtte, csak hogy Karl Marx szülőhelye (és mellesleg Borka tanítónénije is ide valósi, de ő még nem olyan idős hogy a "város híres szülöttjeként" emlegessék). De úgy vettem észre, a Marx családnév ott nem ritka: van "Modehaus Marx" is pl. és nem "Modehaus Karl Marx". Vagy hentes vagy éppen karosszérialakatos.  Azt is csak most tudtam meg, hogy nem is úgy ejtik a nevét, ahogy mi, magyarok mindig is, tehát : Trír, hanem már a franciás hatásnak köszönhetően inkább "Trier", de a végén az "R" francia vagy német elharapott, orr- vagy torok hang, ahogy tetszik. Gondolom ez a hármas határi fekvésből származik: Németország itt ér véget és Luxemburg valamint Belgium pedig itt kezdődnek. Az nyilvánvaló, hogy a második világháborús bombázásokból kimaradhatott, mert a belváros is szépen megmaradt: csipkés, rokokó vagy szecessziós házak, amiből Kölnben pl. csak egy utcácska van már meg, az épületek jelentős része az ötvenek évek rohamtempóban épült kockaházaiból állnak. Pedig ilyenek lehettek a német városok azelőtt. Kicsit mint Jicsin a Rumcájsz meséjéből. Sör a Bitburger, mert Bitburg is csak pár kilométerre fekszik és elképzelhetetlen gondolom, hogy az emberek valami mást szeressenek, már csak lokál patriotizmusból is.. Vagy a moseli bort, amit minden talpalatnyi napos flekken termesztenek. Mármint a szőlőt hozzá...

Porta Nigra - római városkapu, az a bizonyos 1800 éves

Amfiteátrum - maradvány

Főtér piaccal

(Az érdeklődők számára pedig. Mi itt szálltunk meg. Trier-től kb. 30 kmre a dimbek-dombok között egy szuper kis nyaralóban, ahol már lehetett érezni a tavasz első fuvallatát. Csak ajánlani tudom!!)