EGY KEDVES...

... amúgy a Schwarzwaldból származó (német) ismerősöm mondja épp a minap, hogy ő azért szeret itt Rheinland-ban élni, mert itt az emberek annyira kedvesek és nyitottak, nem úgy mint Németország más területein. "Itt?! Milyen lehet ez máshol?!" - volt az első reakcióm. Meg, hogy azért minden relatív, mert a mi (magyar) kultúrkörünkhöz képest itt nagyon is zárkózottak az emberek: nem szívesen engednek be a magánterületükre sem fizikai, sem pedig pszichológiai értelemben. Nálunk sokkal átjárhatóbbak a határok: hamarabb nyitunk és hamarabb is engedjük be a másikat, sőt néha már túlontúl is..

Hogy ezt illusztrálni tudjam, elmesélek egy tegnapi történetet::

Van nekünk az ottani otthonunkban egy áthúzásra szoruló kanapénk. Mivel Magyarországon már alig akad iparos és aki van még, az viszont tele van munkával, így jó előre kell gondolkodni. Így már tavaly nyáron megbeszéltem a kárpitossal, hogy majd idén nyáron megcsinálja, csak hívjam fel húsvét körül.  Ez volt most. Meg is állapodtunk, hogy mikor tud eljönni, aztán valahogy összeakadt a nyelve és belebonyolódott egy mondatba. Erre nagy levegőt vett és nekikezdett:

"Jaj-annyira-fáradt-vagyok-a férjem- Zoltán-és- névnapja-volt-a-múlt.héten-és-ráadásul-a-születsénapja-is-aznap-van-és-vendégség-volt-nálunk-a-hátvégén-mert-mit-csináljak-a-barátaink-mindig-jönni-akarnak-pedig-én-már-nem-akarom-hogy-jöjjeneke-mert-nekem-ez-már-sok-ennyi-emberre-főzni-de-most-hogy-mondjam-meg-nekik-mert-olyan-szivesen-jönnek-de-én-ezt-már-nem-bírom-most-is-úgy-elfáradtam-hogy-ma-már-nem-is-dolgozom-csak-pihenek....blablabla."

Tudom, ez azért abszurd, de nekem mégis ANNYIRA jól esett egy ilyen beszélgetés, még akkor is ha semmi közöm hozzá, meg nekem végül is mindegy, de mégis valahogy az "otthon vagyok" érzését keltette bennem. Mert ez itt soha nem fordulna elő, hogy valaki így rád zúdítja a privát dolgát. Pláne nem telefonban. Még ismerősök között sem. Még Rheinland-ban sem... 

MILCHCUP

"Anya! El tudod hinni, hogy eljött ez a nap? Négy éve várok rá!" - és ugrott ki Juli, rá amúgy nem jellemző, "fiatalos" lendülettel reggel az ágyból. Igen, négy éve, amikor betette a lábát az iskolába és először értesült a "Milchcup"-ról, várja ezt a pillanatot, hogy ő is részt vehessen egy nap az iskola ping-pong csapatának tagjaként. 

Mert a mi Julink makacs célorientált. Amit a fejébe vesz, azt tűzzel-vassal keresztülviszi. Ilyen ez a ping-pong is. Eldöntötte már elsőben és tessék, negyedikben bekerült a csapatba. Pedig nem jár szervezett edzésekre, mi sem vagyunk kaphatók minden alkalommal, amikor neki eszébe jut elmenni a játszótéri asztalhoz és ott ütögetni, vagy átrendezni a lakást és az étkezőasztalon játszani. Az iskolában van asztal (mármint igazi ping-pong, nem étkező. Persze az is...), de csak most az utóbbi időben kezdek rendszeresen játszani. Szóval, mi se nem ambicionáltuk, se nem vettünk részt igazán a felkészülésben. Eljött a válogató napja, odament és bekerült ahogy szerette volna. Madarat lehetett volna fogatni vele! Végre valami amiben a ő legjobb a családban! Mert ez továbbra is az ő szakterülete marad... Mint, ahogy az állatok és a zongorázás is. Ezekben verhetetlen a mi családunkban :) 

Február végén volt a területi bajnokság, ahol a 18 induló csapatból az előkelő negyedik helyet sikerült a 10 éves kategóriában megszerezni, ami nagyon, nagyon jó, hiszen az ötös csapatban csak egy gyerek játszik szervezett keretek között, a többiek amolyan hobbi-ütögetők, mint a mi Julink is. És ez még csak a kezdet! Hatodikig lehet indulni, jövőre már lány- és fiúcsapatok külön. Azóta minden nap viszi magával az ütőket az iskolába, hátha akad egy szabad 10 perc, amikor lehet játszani. Ők már megkezdték a felkészülést a jövő évi rangadóra...

CHAPEAU!

Tudtátok, hogy Jospeh Haydn vicces ember volt? És hogy Beethoven a tanítványa volt? És hogy a német himnusz az ő szerzeménye? Nem? Én sem... 

Én sem tudtam addig, míg Borkáék színpadra nem állították az életét... Nekünk annak idején csak be kellet magolnunk a zeneszerzők életrajzát, ki, mikor, hol született (ezt a dolgozat után ugyanazzal a lendülettel el is felejtettük), de hogy ki, kinek a kortársa volt, ki kit ismerhetett személyesen, arra sajnos nem jutott sem idő, sem kedv, sem alkalom. Borkáék sem énekórán dolgoztak ezen (ott keringőzni tanulnak), hanem a mi speciálisan waldorf tantárgyunk, az Euritmia keretében. 

Az Euritmia, ha le akarom sarkítani, akkor egy testet-lelket összehangoló speciális mozgásforma,  ami minket személy szerint elkísér az óvódától érettségiig. Ha részletezni szeretném, azt mondanám el róla, hogy egy sajátos nyelvezet, ahol az ABC minden betűjének egy kéz-törzs mozdulat felel meg, amivel aztán szavakat, teljes mondatokat, az étlapot, de akár egy Puskin verset is el tudnak mutogatni a gyerekek. Egyfajta titkos nyelv, amit akkor használnak ha minket ki akarnak játszani :) Hogy mire jó? Hát rendkívűl fejleszti az agyat, mert hallja a gyerek a szót, azokat betűire bontja és minden betűhöz egy mozdulatot köt. Innen ered az jó kis sztereotípia hogy "a waldorfosok el tudják a nevüket táncolni". Igen, azt elsőként, de aztán sok minden mást is. Például Haydn életét...

 Egy gyerek beszélt és egy gyerek pedig mutogatta ugyanazt, valaki zongorázott,valaki trombitált és néha eredeti Haydn darabok tarkították az előadást. Borka két szerepet kapott: egyszer tolmács volt (Haydn európai körútja alatt) , egyszer pedig a menyasszony tanúja volt az esküvőn (végül nem s a szerelmét vettel, hanem annak a húgát, mert a másik apácának állt közben - csak egy kis színes plussz info, mert ezt sem említették a az ének zene tankönyvek anno) Ami még különleges volt az előadásban, hogy ők írták az elejétől a végéig, ők találták ki a jeleneteket, ők írták meg a sokszor nagyon vicces párbeszédeket , választották ki a szereplőket, a jelmezeket és az egész színpadképet. Szeptember óta dolgoztak rajta olyan lelkesedéssel, hogy még Borka is alig várta már az előadást, pedig aztán ő sem egy szereplős típus. Amikor pedig eljött az előadás napja, a tanárnő a nézőtéren foglalt helyet, kényelmesen hátradőlt és a gyerekek mindent egymaguk vezényeltek le hiba nélkül. Le a kalappal!

KLÍMA VÁLTOZÁS

Nem követtem a magyar sajtót az utóbbi napokban, nem tudom, hogy megjelent-e egyáltalán, de mi itt az elmúlt két hétben szó szerint együtt éltünk a Klíma konfenerciával. Eredetileg Fidzsi szigetére tervezték, de az a 25 000 résztvevő, aki ma is itt van, nem fért oda be, ezért Bonnra esett a választás, és ezért ezt a klíma csúcsot "mini Fidzsinek" is nevezik.

Na, Fidzsi szigete most ide költözött mellénk, a Parkba, ugyanis ide építették fel a központi épületeket. Az "épületek" sátrakat jelentenek, amin már augusztus óta dolgoztak és riogattak már jó előre, hogy majd novemberben, a konferencia idején,  milyen forgalmi helyzet lesz, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Már az én fejemben is ott volt a menekülési útvonal, hogy ha minden kötél szakad, majd komppal járunk át a túlpartra az iskolába, de azt kell mondjam, le a kalappal a szervezés előtt! Azt a rengeteg embert olyan flottul szállítják az egyes helyszínek között, hogy nem is érzékelünk az egészből semmit, pedig pontosan azon az útvonalon közlekednek, ahol én is napjában többször. Sőt, még jobb is a helyzet mint amúgy! Vannak shuttle buszok, ingyenes biciklik, "dotto vonat" szerűségek, személyautók és mikrobuszok. Még mikor a héten a Merkel asszony vagy a francia miniszterelnök itt jártak, még az sem okozott fennakadást. Biztosan biciklivel mentek a parkon át A-ból B-be :)))! Ezen felül rengeteg rendőr figyel a biztonságunkra: mikrobuszból, gyalog, lóháton, mini és "rendes" rendőrautókból pásztázzák a vidéket és felügyelik a rendet.

A ráérőket, ill. a az egyszerű bonni népet pedig egy mini karácsonyi vásár (italkimérés) szórakoztatja, óriáskerékkel, ringlisspíllel és hamisítatlan német slágerekkel (ez állítólag Fidzsi külön kérése volt. Nem a slágerek, hanem am blokk.)

És hogy ez az egész mennyire környezetbarát? Hááát.... csak annyira, amennyire a feltúrt Park, a benne élő állatokkal, az olajjal fűtött sátrakkal, az állandó cirkuláció a fent említett közlekedési eszközökkel (bár legtöbbjük árammal üzemeltetett), a járó motorú mikrobuszokban melegedő rendőrökkel és az állandó nyüzsgés mellett ez lehet. Nem hiszem. hogy ez a 25 000 (valószínűleg javarészt repülővel érkező) résztvevő tudná a világot megváltani és tenni a klímaváltozás ellen, de elmondhatják, hogy legalább megpróbálták. Számunkra, laikusok számára, mindenesetre volt két kulturálisan színes hetünk ebben az inkább szürke- esős novemberben... 

A sátortábor

Horgolt tipi - mint kísérő modern művészeti alkotás. Sajnos semmiféle magyarázatot nem találtunk rá...

A jegesmedve szimbólumához talán nem kell magyarázatot fűzni....

LANDLUST

Itt Németországban számos magazin szól a vidéki élet romantikájáról. Vannak csak a kertről, vannak csak a vidéki konyháról, vannak csak barkácsötletekről szóló kiadványok, de vannak átfogó művek is, amik mindhárom területet egyszerre érintik. A közös bennük, hogy a városból elvágyódó emberek éhségét elégítsék ki csupa gyönyörű -napos- fotón keresztül. Egyik sem mutatja be a falusi élet árnyoldalait, amikor térdig a sárban, a zuhogó esőben kell a földön dolgoznod, különben oda a termés és vele együtt az éves bevételed. Nem tudom hány valóban vidéken élő ember lapozgatja ezeket a magazinokat, de talán nem ők a célközönség, hanem én, aki csak vágyakozik, aztán marad a fenekén, ott ahol van, ill. próbál egy kis hangulatot becsempészni a városi mindennapokba, úgy, hogy kertje van, de az is az erkélyen, imádja a bioboltokat, a heti piacokat és a kistermelőket, a kirakodó vásárokat, szeret maga sütni, főzni és néha elutazni a valódi vidékre. 

Már nem is tudom, melyik utazásunk töltött fel ennyire, mint ez a mostani a Fekete erdőbe. Talán nyáron, Korzikán éreztem azt, amit most is: hogy de jó itt! Mert a globalizáció még valahol keretek között tartott, hogy úton-útfélen "alma eladó", "krumpli eladó", "pálinka eladó" táblákba futsz, hogy a házak előtt állnak a tökök halomban és a kitett perselybe várják (és kapják) az árát, hogy a  helyi pék büszke rá, hogy ő még kézzel készített kenyeret árul, hogy a helyi étterem helyi és szezonális étlapot kínál a sütőtöklevestől, a gombás szarvasraguig. Szeretem...

A japánoknak van egy szavuk, »Shinrin Yoku«, ami valami olyasmit jelent, hogy "megmártózást az erdőben". Ezt nem úgy kell elképzelni , hogy keresni kell egy hegyi tavat, patakot vagy akár pocsolyát és ott fürdeni, hanem elég kimenni a közeli erdőbe és ott nagyokat szippantva sétálni egyet. Túlhajszolt embereknek írják fel, mert az erdő illata, ami a tiszta levegőből, az avarból és abból az illat keverékéből áll össze, amivel a fák egymással kommunikálnak (bizony, tudják egymást figyelmeztetni ha kórokozó támad), vérnyomás-csökkentő, rákmegelőző, "kisimító" hatása van, amit egy rövidke erdei séta után is érezhetünk már magunk is. Hát én éreztem egész idő alatt míg Sasbachwalden körüli erdőkben kószáltunk (hiúzt keresve) vagy Freiburgban, de akár, amikor Strassburgban kalandoztunk. E két utóbbiban látja az ember (ismét), hogy milyen szépek lehettek a német városok a Háború előtt, mielőtt aztán kaptak a nyakukba sok mindent. Azok a csipkék és hullámok és színek és hangulatok, amit már csak egy jóféle helyi "spätzle" vagy "flammkuchen" egészíthet ki...! Hát, ez is tetszett..

Ezalatt a pár nap alatt , folyamatosan úgy éreztem magamat mintha a fent említett magazinok oldalai elevenedettek volna meg és én ezen díszletek között sétálgatnék nagy lelki nyugalommal és széles vigyorral az arcomon...

Ó AZOK A SVÉDEK!

Ha azt mondod, Svédország...

Én azt mondom: Stockholm (de mondhatnám, hogy Jokkmokk,  Leksvik, Hemmnes, vagy az Ikea bármely termékét, hiszen mindegyik egy valós földrajzi névről kapta a nevét  - ezt tudtátok? Én nem...). És azt mondom Ikea, és húsgombóc lekvárral (a házi az igazi), és a svéd "lapos kenyér", és piros faházak, és okker épületek, és sok zöld, és még több tenger-kék, és szemtelen sirályok sokasága és az Abba , és Pettson és Findus, és Harisnyás Pippi, és az 1912es Olimpia, és a "svéd" fahéjas csiga, és a szőke fejek, és a Szt. Iván éj, és a fehér éjszakák, és a vicces nyelvezet, és a természet-közeliség, és a jávorszarvas, és a rénszarvas, és a drágaság (érdekes, hogy készpénzforgalom már gyakorlatilag nincs is: mindent kártyával fizetnek), és a család-barátság, és a rendezettség, és a nyugalom, és a kisimultság, és a svéd nemzeti büszkeség, és a lakritz (nem csak fekete gumicukor formájában, de fekete fagyiban és cukorszóróban is), és a bivaly-erős szociális háló, és az a sok minden, amit nem is láttam, mert csak négy napot voltam és azt is turistaként, barátoknál...    

Hát ilyen: grandiózus. elegáns, rendezett, élhető, szép és nyugodt, pedig nagy

Az okker és a piros visznek színt a téli sötétségbe

Kakas nagyságú sirályok mindenütt

A mi Pippink

Az olimpia stadionban...

Pettsonéknál...

ALIG

Az imént hívott fel egy német alig-ismerősöm. Vannak emberek, akikkel az ember egyből megtalálja a hangot, "működik a kémia" ,ahogy mondani szokták. Na, ő ilyen. De ettől függetlenül ezeddig csak kétszer találkoztunk, tehát nagyon nem ismerjük egymást, csak "alig". Nos, most ő hívott fel és csak azt akarta megtudni, hogy ugye az a szörnyűség nem velünk történt és, hogy jól vagyunk-e. Mikor kiderült hogy nem, nem velünk, és igen, jól vagyunk, olyan őszinte megkönnyebbülést éreztem ki a hangjából, ami majdhogynem könnyekig meghatott. Csak nevetett, hogy hál' Istennek, hál' Istennek...! Az ember itt nem gyakran érzi, hogy aggódnának érte. Főleg nem az ilyen "alig ismerősök", és lám... Nagyon jól esett...