#7 AZ ADVENTI HETEKRE....

 ... több kávézás és vacsora jut, mint az év egészében összesen. Én is már voltam ezzel is azzal is, itt is és ott is, és most jött el a munkahelyi karácsonynak is az ideje. Ennek már sokéves hagyománya van, de a pandémia óta kerti mulatsággal, forraltborral, levessel, "Fladenbrot"-tal, gyertyafénnyel és tábortűzzel zárjuk az évet. Amolyan mini karácsonyi vásár hangulat van, ahogy a sötétben, a tűz körül toporgunk a dermesztő hidegben és szorongatjuk a bögréinket remélve, hogy azért 1 órát kibírnak a lábujjaink a fagyban, mielőtt aztán kellemes ünnepeket kívánva hazafelé nem vesszük az irányt. Ezt a már amúgy is karácsonyi filmbe illő meghitt hangulatot ezúttal aztán váratlan ajándékkal egészítette ki a természet: leesett az első hó! És amikor csak  áll az ember a sötétben, a hóban, a gyertyáfényben, a füst- és forralt bor illatos levegőben, akkor csak egyre tud gondolni: hogy lám,  igazán megérte kijönni a lakás melegéből, mert most is beigazolódott, hogy az élet tényleg a komfortzónán túl kezdődik: ott ahol fázik az arc, a láb és a kéz. Szép adventet mindenkinek!

# 6 A SZÍNEK DIADALA

 

A születésnapomra kapott fényképalbumban vettem igazán észre hogy ami a ruhatáramat illeti, a színek területén igencsak szűk mezsgyén mozgok: sötétkék pulóver (kabát, póló, fürdőruha... stb.), piros sál (kendő) és vmi fehér, ill. ezek kombinációja egy ruhadarabon belül. A sálat 20 éve vettem Londonban még és végigkísérte a házasságunkat és annak gyakorlatilag minden eseményét. Ha nem is veszem fel, akkor is velem van. Biztonságot ad.  A színek eme hármas egysége pedig az én abszolóút komfortzónám.  Ha biztosra akarok menni, akkor biztos, hogy ehhez nyúlok.

Mostanra viszont megérett bennem az érzés, hogy talán van e három színen kívűl is világ és ha igen, vajon melyek azok, amikkel nem nyúlok mellé és nem mutatnak még nyúzottabbnak, mint amilyen a hétköznapok darálójában amúgy is lesz az ember. Hát így keveredtem el egy színtanácsadóhoz, aki mindenféle varázslat és fondorlat útján kiderítette, hogy én bizony a színek tekintetében a "hideg tél" típushoz tartozom. Na ne a mai napra gondoljatok, ami hidegnek hideg ugyan és télnek is tél, de csupa sötétség, csontig hatoló nyirkosság a szürke minden árnyalatával keverve, hanem egy ropogós, nagyon friss, nagyon karcos, napsütéses napot kék éggel, szikrázó napsütéssel (egy amolyan "Blauhimmeltag"-ot)*. Ilyen háttér előtt pedig az élénk, "fényes" színek ragyognak méginkább. Magamtól sohasem nyúltam volna egy fukszia után például egy boltban sem, és tessék! most kiderül, hogy nem csak hogy nyugodtan, hanem egyenesen bátran! Persze (sötét) kékkel és fehérrel párosítva, mondjuk. Vagy eddig volt az az egy a fáradtrózsaszínnál csak egyetlen árnyalattal élénkebb rúzsom, sátosros ünnepekre. Erre kaptam egy "buzzin" árnyalatot helyette amivel tényleg olyan az arcom mintha állandó reflektorfényben lennék. És mi van a hármas egységemmel? Szerencsére kiderült hogy "A" piros sál nem csak jó (de csak óvatosan, mert nem minden piros egyformán jó ám!), de egyenesen iránytűként használható és a fehér és a sötétkék is maradhat. Micsoda megkönnyebbülés! Így legalább nem kerültem identitás válságba :)! Most, hogy már tudom, hogy  a narancsárga összes árnyalatának mennie kell, és ha legközelebb veszek valamit, bátran iduljak el  a püspöklilák, a rózsaszínek, a fura zöldek világa felé is és ne automatikusan a piroshoz nyúljak, mert van élet a vörös zónán is túl! Na, ezt még szoknom kell, de végül is miért is ne? 

*Zsuzsa Bánk: Weihnachtshaus

#5 SEMMI ÚJ A NAP ALATT

 

Igazából a bazárról akartam eredetileg beszámolni, mint a hét fénypontja (az is volt), csak éppen már az évek alatt sok helyen beszámoltam róla itt és itt  vagy például itt és őszintén szólva nem tudnék semmi újat mondani. Ami szép volt, az most is az, ami hangulatos, az most is az.... A különbség talán a 3 évvel ezelőtti állapotokhoz képest annyi (pandémia miatt most 2 bazár kimaradt), hogy a felsőtagozatban már kevesebb a szülői jelenlét. Már nem nekünk kell hol ide, hol oda 2-3 süteményt, ill. több nemzet ételét otthoni körülmények között előállítani, majd hol a "Großes Café"-ban, hol, az indiai étteremben, hol a gofri standon árustani is, kevés lehetőséget hagyva arra, hogy igazán élvezni tudjuk az adveni hangulatot is. Jó, idén is elkészültek a girlandok, a családonkénti 1 kg aprósütemény (a miénk igaz csak 875 gr-ra sikeredett, de hát na...) és a teamécsesek, de az árusítás és a vattacukor pörgetés már a fiatalok dolga volt, Így 11 év után, most először járhattuk nyugiban végig a standokat, ebédelhettünk meg az "osteuropisches restaurant"-ban (korábbi nevén "Russisches Café", amely nevet az ismert geopolitikai okok miatt ugye el kellett vetni, de azért isteni volt az orosz borscs, a grúz chatschapurri. és az ukrán zöldségragu rizzsel), beszélgettünk itt-ott, sütit is ettünk és ha eluntunk a forgatagot, szépen haza is tudtunk menni. 

És most nyílt csak fel a szemem igazán, hogy hát a standok, és nem csak a standok és az árusok ugyanazok évről évre, hanem a termékek is!!! Ha most például újra szerettem volna venni egy nemez mézeskalácsemberke-kitűzőt, amit kb. 5 éve minden adventben a kabátomon hordok, hát most is tudtam volna, mert ugyanaz az árus, ugyanott, ugyanazzal az árukészlettel idén is ott volt! Az egyik ismerős anyuka úgy küldte el a gyereket maga helyett már, hogy vegyen egy ugyanolyan nemez hattyút mint legutóbb, 2019-ben is. Vakon megbízott a helyzetben, mert tudta, ha tavaly és tavaly előtt és 5 éve és10, abban a tanteremben, azon az asztalon, jobbról, na ott lesznek a hattyúk! És láss csodát! Ott voltak! De hasonlóan, ha idén már utólag jutott volna eszembe, hogy hmmmm, talán az a féldrágakő (mondjuk)mégis jól mutatna mi párkányunkon is, semmi gond, jövőre pont ott lesz a harmadikosok termében,tábla előtti soron, középen! Én ezt nem nagyon értem, mert gyártóként és árusként, én biztosan megpróbálnék megújúlni, hiszen aki nemez hattyút vagy mézeskalácsemberke-kitűzőt szeretett volna, az már megvette 10 éve, vagy legalábbis 2019-ben... Mert hát a vendégkör is szinte teljesen ugyanaz: az iskola diákjai, azok családjai, barátai, a tanárai, ill. egy pár külső vendég aki, azért jön, mert a waldorf bazár hangulata azért bevonzza az erre nyitott idegeneket is. Szóval voltaképpen magunknak csináljuk az egészet.😶 Hmmm....  Ez nálatok is így van? Soha, semmi új a Nap alatt?

#4 JÓL KIFŐZTÜK

 Tudtátok hogy az észak Spanyolországban is ismerik a paprikás krumplit, amit igaz kicsit flancosabban "patatas riojanas"-nak hívnak, de gyakorlatilag ugyanúgy készítenek? Én nem. És láttátok már Rudit tésztát nyújtani? Én sem. És hol lehetett e kettő élményben egyszerre részem? Hát egy spanyol főző esten, ahol egy előre megadott menüsort főztünk és ettünk végig többedmagunkkal. Egy kedves (ki gondolná? spanyol) tanítványom jutott arra az elhatározásra, hogy  főzőestek keretében osztja meg amit tud, és közben új ismeretségeket sző többé-kevésbé vadidegen emberek között . Hagymavágás közben pedig könnyebben megered a nyelv  (persze ebben a finom spanyol borok szerepe sem elhanyagolható) és hamar ki is derül, hogy azért senki sem vadidegen, mert valaki valakit biztosan ismer egy másik világból . 

Estella nekem tanítványom.  Az ő férje ugyanott dolgozik, ahol az enyém, de mivel ott még 5000-ren dolgoznak rajtuk kívűl, a Sors eddig nem keresztezte az útjukat. Aztán ott van az angol tanfolyamról még egy kedves diákom, akivel igaz, volt aznap óránk, de a hétvégi terveinkről nem beszéltünk és itt futottunk újra össze krumplipucolás közben. Hát nem érdekes?  És hát ott vannak, akikkel már egy évvel ezelőtt főztem, ők is most jöttek azóta először újra. Micsoda különös véletlen! Plussz a G. család, akikkel pedig osztályszülők is vagyunk az iskolában, ill. az ő barátaik, akiket valószínűleg szintén nem utoljára láttunk. És így kerekedik ki egy nagyon kedves kis csapat, akik jól összehangolt munkával két és fél óra alatt 3 igen finom északspanyol ételt főznek meg és mire leülnek enni már együtt cuppogva dícsérik a saját főztjüket, no megtermészetesen az est házigazdáját. Aztán jól lakva, kellemesen elpilledve, a receptekkel  a tarsolyukban elindulnak hazafelé, hogy legközelebb, majd tavasszal újra összejöjjenek és összeüssenek valami más finomságot egy következő spanyol régióból.

És hogy mit hoztam magammal? A Tarta de Santiago-t, biztosan nem most készítettem utoljátra, mert egyszerűen mennyei! Liszt nélkül, darált mandulával, kevés likőrrel, de annál több cukorral készül és a tetejét egy védelmező kard díszíti. Az eredmény egy nagyon puha, szaftos, glutén-, de semmiképpen nem kalóriamentes sütemény :)

TARTA DE SANTIAGO

250 gr. darált mandula (200 gr. darált + 50 gr. vagdalt)

5 tojás

250 gr. cukor

1/2 citrom reszelt héja

1 kk.  fahéj

50 gr. porcukor a díszítéshez

bármely likőr izlés szerinti mennyiségben

1. A cukrot a fahéjjal és a tojásokkal elkeverjük (habverő is elég, nem kell a turmixot elővenni ha nem akarjuk)

2. A citromhéjat és egy kupicányi likőrt (kb. 25 ml) a masszához hozzáadjuk.

3. A mandulát is hozzákeverjük.

4. A sütőt 180 C-ra előmelegítjük.

5. Egy tortaformát (28 cm) kivajazunk, a masszát beleöntjük.

6. Kb. 35 percig sütjük vagy amíg a teteje aranybarna nem lesz. Ezután fóliával lefedjük és további 10 percig sütjük.

7. Hagyjuk kihűlni. A sablont ráhelyezzük (kartonból jobb lesz), megszórjuk porcukorral, majd elvesszük a sablont és kész is!

sablon pl. innen

#3

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer három fiatal lány, akik a napjuk nagy részét kemény, de meglehetősen alulfizetett munkával töltötték egy nyelviskolában, de ők emiatt a legkevésbé sem keseregtek akkoriban, inkább nevetgéléssel ütötték el az időt két óra között. Aztán az Élet hol össze, hol pedig elsodorta őket egymástól és már egyikőjük sem tudta megmondani, hogy mikor is találkoztak utoljára. Közben felnőttek ők is, család, gyerekek, és ahogy ilyenkor sajnos sokszor lenni szokott, a régi kapcsolatok  "feledésbe" merültek. Aztán persze valaki mindig ismert valakit, aki tudni vélte, hogy azok ketten nem csak hogy hozzám hasonlóan az országot is elhagyták, hanem még a pályát is, és az üzleti-, ill. a fordítói szférában találták meg önmagukat. Addig-addig míg 6 évvel ezelőtt egy késő éjjeli órán, az egyikőjüket ismét elém sodorta a kölni reptéren az Élet és ezúttal újból szorosabbra fűztük azokat a régi szálakat, amik már egyszer összekötöttek bennünket. És most úgy esett, hogy a harmadik elveszett leányt is felénk fújta a szél és ha csak egy szemvillanásnyi időre ugyan, de mégis együtt tudtunk lenni. És most is bebizonyosodott, mint már számtalanszor azelőtt is, hogy a fiatalkori ismeretségek nem érnek véget, csak pihennek akár sok-sok éven keresztül is, hogy aztán ott tudjanak folytatódni a beszélgetések, ahol több mint 20 éve, két óra között, a fénymásoló mellett abbamaradtak. És ilyenkor érzi meg az ember, hogy egy nagy, világokat ávelő, láthatatlan háló részese ő is...

#2 HA BAZÁR, AKKOR FELADAT

Idén újra lesz karácsonyi bazár az iskolánkban. És ha bazár, akkor persze osztályfeladat! Juliéknál idén az összes bejárati ajtót díszítő tujából, fenyőből és egyéb örökzöldekből készült girlandok elkészítése. És mivel jó sok ajtó van, három szombat lett a feladatra kijelölve. Én  a múlt hétre irtakoztam fel. A zöldhulladék lerakóból lettek ágak, a kertépítés tanárnő megmutatta a know how-t és a szorgos (szülői) kezek nekiláttak: jobb kéz felől a nyesedék, bal kézben pedig a kötél, amit kis csokronként haladva befuttatunk a növényekkel. Azért írom ilyen részletesen, mert hát nem is Németországban lennénk ha a tanárnő nem szólt volna rám, hogy ne úgy csináljam ahogy (már nem tudom, hogy volt, gondolom nem a bal kezemben tartottam a munkát), hanem ahogy ő mutatja, de az ilyeneken még mind a mai napig csak nevetek... nem nagyon változnak a dolgok. Szóval fogom a bal kezembe a kötéllel együtt a kis csokrot, majd a jobb kezemben tartott dróttal kétszer (nem egyszer és nem háromszor) átkötöm és haladok tovább, veszem a következő kis csokrot, amit a nyesedékvágó csapat már elő is készített. Ketten dolgozunk egy kötélen, aminek a felezőpontja meg van jelölve (30 éve), mert majd az kerül az ajtófélfa közepére is. Két irányból haladunk és a felénél találkozunk, jobbról, ill. balról. Ide majd az utolsó szombati turnus egy csillagot fog biggyeszteni és szép is lesz, meglepetés nincs, 30 éve szép.

Jól esett. Jól esett a kétkezi, kreatív munka. Jól esett a közjóért tenni újra. Jól esett a szülőkkel beszélgetni és jól esett az elmaradhatatlan "kaffee und kuchen", ami most még egy jó nagy adag isteni punccsal egészült ki.

#1 INDÍTÁSNAK MINDJÁRT ITT VOLT PRÁGA

 

Az 50. születésnapom Prágában ért. És jó is volt ez így, mert már egy éve „rettegtem” attól a pillanatttól, hogy egyszer csak reggel felébredek és hirtelen belém nyilal, hogy 50 éves lettem! Azt persze nem tudom, hogy hogyan és mikor, mert belül még mindig az a nyuszicsoportos óvódás vagyok, csak hát ha a tükörbe nézek, vagy még inkább ha egy fényképet látok magamról, akkor egy pillanatra eláll a lélegzetem: Atyaég! Ki ez a közékorú nő?! És egyből, hogy ehhez archoz már illene megkomolyodni, nem? Meg hogy már ügyesen kell sáfárkodni az idővel, mert ahogy az elmúlt 20-25-0 év is huss, elillant, pontosan úgy fog a következő is.

Egyik kedvenc íróm, Ljudmilla Ulickaja írja az "Alisza halált vesz" c. novellájában*, hogy: „Amikor az életen már nem volt mit tökéletesíteni, beköszöntött az öregség.” Hát remélem, hogy még sokáig lesz mit csiszolgatni, ezért ki is találtam magamnak egy újabb „cselindzset,” hogy még véletlenül se herdáljak el egyetlen hetet sem semmiségekre vagy még rosszabb, üresjáratokra: most egy éven keresztül, minden héten találok valami programot, ami megszínesíti az életet és erről be is számolok itt a blogban.

Indításnak mindjárt itt volt Prága. Imádtam! Nem csak én, az egész kis családom is. Ilyen intenzív városlátogatáson még nem jártunk így együtt soha, mert eddig úgy éreztük a lányok kicsik voltak hozzá. És ki akar egy-két duzzogó gyereket maga után húzni egész nap csak azért, hogy kipipálhassunk mindent a látnivalók listáján: az óvárost, az óratornyot, a folyópartot, a várat és mindent, amit kell, de közben egy rossz érzés maradjon meg benne emlékül. Mi sohasem voltunk mondjuk ilyen kipipálósak, mi jobban szeretjük, hogy sétálgatunk, hagyjuk hogy hasson ránk a hely és persze lelkesedjünk a részletekért: a sokadik Kisvakondos bögrénél, szatyornál és naptárnál is felkiáltsunk : „ÁÁÁÁÁÁÁ, milyen aranyos!” (az ovis énem ugyebár). Vagy együnk valami finomat, ill. egy igyunk egy pohárka cseh sört (mit mi viccből még mindig „csehszlováknak” mondunk), vagy éppen nevessünk a cseh(szlovák) nyelv fordulatain (tudtátok, hogy az „ugrálóvár” csehül „hoppsalka”?). Mi így szeretjük, mert így kapunk teljes(ebb) képet egy városról, helyről, kultúráról és így élvezi a városnéző kirándulást apraja-nagyja. Ki is hoztuk a városból, amit lehet: Prága reggeli ködben, Prága gyönyörű őszi napsütésben és Prága az esti fényekben.

Beszélgettünk, nevettünk, bóklásztunk, persze sok mindent meg is néztünk, ettünk, ittunk, jól mulattunk és így ez az érzékeny átmenet egyik évből a másikba mindjárt nem is volt olyan fájdalmas, ahogy azt előre képzeltem. Igen, egyszer csak arra ébredtem, hogy 50 lettem, de már inkább megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy már nincs mitől tartanom: 50 vagyok és kész. El is meséltem jó sok embernek, és gyakorlatilag senkit nem érdekelt. Jól van, 50 vagy, és?

*A lélek testéről, 2020