Címkék

2023. 02. 02.

#13 ZENGAZÉNEK

 Ismeritek azt az érzész amikor élő zenét hallgatva először csak egy libabaőrös borzongás fut át rajtatok, aztán elszorul a torok és végül csak folynak a könnyek? Ez valami boldogsághormonális dolog lehet, ami nálam mindig előfordul, ha meg a saját gyerekeim szolgáltatják az élő zenét, na akkor borítékolni lehet, hogy ez lesz! Juli meg is jegyezte, hogy az X anyuka, meg az Y sírt is.... Náluk is így lehet. Ő meg csak látta, hiszen a kórus első sorában állt az idei újévi koncerten. 

2019-ben volt az utolsó ilyen koncert, aztán covid, aztán semmi, de most végre újra! És újra meg kell állapítanom, hogy nincs is jobb, mint ezek az iskolai programok (na jó ez azért túlzás), ahol látjuk, hallgatjuk, érezzük a saját és a mások gyerekeit, örülünk a viszontlátásnak a többi szülőtárssal és egytől egyik fülig érő szájjal és a abban a megnyugtató tudatban jövünk el, hogy de jó, hogy ide járatjuk őket! Mert igen, én is, mint a legtöbb szülő frászt tudok kapni hallgatva az adott iskolai eseményeket, az adott órán történteket, de mégis azt mondom, hogy az az iskola, ahol a karvezető tanárnő a szülők előtt be meri ismerni, hogy ő is izgul, mert tegnap még jól hangzott az adott darab, de hát mára már ki tudja? (És persze meg van könnyebbülve, hogy no lám, nem lett semmi gixer). És kezet fog a zenekar tagjaival és megköszöni mindenki közreműködését, mert ez nem az ő egyszemélyes sikere, hanem hetediktől felfelé az összes gyereké is ugyanúgy (aki nem zenekari tag, az kórista, de mindkettő kötelező)... röviden emberszámba veszi és magával egyenrangú partnerként kezeli a 12 éves, ill.  a tizenharmadikos osztályost, azért ez nekem sokat jelent. És lehet, hogy vannak pedagógusok itt is, akik nem feltétlen erre a pályára valók, de az emlékezetünkben úgysem őket fogjuk megőrizni, hanem ezeket a pillanatokat, amikor láthattuk, hogy a gyereink igenis jó kezekben vannak...






2023. 01. 23.

#12 MONEY MAKES THE WORLD GO AROUND...

 

kép innen


A bonni "Kleines Theater" a nevéhez híven igencsak kicsi. Egy park közepén egy régi villában kapott helyett. Amúgy mindene megvan, ami egy színháznak lenni szokott: vörös plüss székek, bársonyfüggöny, zenekar, jegypénztár, büfé és ruhatár, a különbség csak annyi, hogy itt minden babaház méretű. Hiába ülsz a hatodik sorban (a tízből) olyan közel vagy a színpadhoz mintha közvetlen előtte ülnél. Az igen alacsonyan tartott fűtés ellenére is "Gemütlich" vagyis lakájos, barátságos, meleg. És hogy mit néztünk? A "Cabaré"-t. Musical 2 felvonásban, egy maréknyi színésszel, amolyan (majdnem) mindenki-több-szerepet-is-játszik feldolgozásban. Pont ahogyan egy miniatűr színházhoz illik. de szólt a zene, az ének, a tánc... és tényleg mintha egy berlini lokálban lettünk volna 1929 szilveszterén mielőtt sötétbe fordult volna a világ...



                                    kép innen








2023. 01. 16.

#11 TUDTAM...

... hogy lesznek majd olyan (téli) hetek, amikor az egyetlen fénypontot a munka jelenti majd és már akkor tudtam, hogy miről is fogok mesélni, de hadd kezdjem az elején!

Valamikor réges régen, egy másik életben vagy még egy azelőttiben, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen (akkor még így hívták) tanítottam orvosi angolt a magyar hallgatóknak, ill. magyart mint idegen nyelvet az ott tanuló külföldi diákoknak. Utáltam mert nehéz volt és rengeteget kellett készülnöm. Akkoriban még nem voltak jó könyvek a piacon, tanítási tapsztalatom is kevesebb volt és az internet is igencsak gyerekcipőben járt. Egy kis csapat norvég ill. görög hallhgató volt rám bízva, akiket 2 év alatt kellet olyan szintre hozni a nulláról, hogy a klinikai életbe be tudjanak kapcsoloódni és a betegekkel tudjanak kommunikálni. Szépen haladtunk azokkal akik hagyták, akik meg nem, azok úgyis hazamentek 2 év után, hogy otthon folytassák a tanulmányaikat. Amúgy kellemesen szórakoztunk, de persze ők nem tudták, hogy nekem mennyi munkám, véres verítékem, ill. gyomoridegem van ebben a heti másfél órában. Mindenesetre örültem, amikor ez a lehetőség megszűnt és vissza se néztem.

Aztán valamikor tavasszal megkeresett egy kanadai fiatalember, hogy ő bizony magyar állampolgár szeretne lenni és mivel a dédnagypapája magyar volt, elég "csak" egy alapszintű elbeszélgetés magyarul a nagykövetség egy dolgozójával. Segítek-e? Az első reakcióm, persze zsigerből az volt, hogy "szó sem lehet róla", de aztán addig addig, míg rábólintottam. Most már jó könyvek vannak és az internet is sok mindet kínál. Belevágtunk és életem eddigi legjobb szakmai döntésének bizonyult! Ilyen motivált, kitartó és ügyes diákom még talán sohasem volt! Akarja és kész! Ő Kanadában ül, én pedig itt. 6 óra különbség van köztük, ő reggel kezd, nálam már délután van. Volt már, hogy nála még nyári időszámítás volt, nálam már téli, de ezek inkább csak érdekességek, mint nehézségek.

És persze felmerül a kérdés, hogy kanadaiként miért szeretne magyar állampolgár lenni és ott élni anélkül, hogy valaha is megfordult volna az országban? Hát elárulom ezt is, mert ez magában már nagyon izgalmas: ugyanis 20 éve hokizik. 4 éves kora óta ez az élete, ezt akarja és semmi mást. Igenám, de Kanadában nagyon sokan vannak ezzel! Így, az jutott eszébe, hogy esetleg a magyar válogatottban játszana, amire azért kanadai hokitudással de magyar állampolgársággal lenne is esélye. Elmesélése szerint nem ő fedezte fel a spanyol viaszt, sokan csinálják azt, hogy a származási országba visszatérve, egy ottani csapat játékosaként keresik egy ideig a kenyerüket. A barátai is jártak már Skóciában, Olaszországba vagy éppen Németországban, hát gondolta, ő megpróbálja Magyarországot és mindent meg is tesz érte, hogy ez sikerüljön. 

Hamar egy hullámhosszra kerültünk és hát szárnyalunk! Én legalább annyira mint ő! Fél év alatt eljutottunk egy alap komminációs szintre és beszélgetünk hokiról, családról, mindennapokról, tanulmányokró. Még hosszú az út előttünk, de szerintem mindketten ugyanannyira élvezzük.  Vissza szeretné hozni a magyarságot a családba, ami a dédnagypapával érkezett és a nagymama töltöttkáposztájával véget is ért, és ezért mindent meg is tesz: tanul, készül, a Petőfi Rádiót hallgatja, magyar fimeket néz angol felirattal (ez nehéz, mert eddig csak egyet találtam), kedvenc együttese a "Halott pénz" és talált egy magyar származású nénit is,  akivel heti egyszer dumiznak "csak úgy" a konyhaasztalnál ülve. Így persze én is szárnyakat kaptam és bár még minidg rengeteget kell készüljek, nincs már gyomoridegem ha a magyar nyelvtan csavarjaira vagy hangtanára gondolok csupán. Már esetenként én is látom a rendszerszerűségeket, az átfedéseket, az egyes szabályszerűségeket mindamellett persze hogy, szó mi szó egy NAGYON komplex dologról van szó és le a kalappal mindenki előtt, aki ezt idegen nyelvként tanulja és mindeki előtt, aki ezt idegen nyelvként tanítja 😎

 

2023. 01. 04.

#10 NÉMETALFÖLD KÉPEKBEN



Nekem nagyon tetszenek a 16.századi németalföldi festők képei. Vermeer, Brueghel, Bosch és társaik. A részletgazdagságuk, a színek, a fények, de legfőképpen azért, mert a képeik, mint fényképek, adják vissza az adott kort. A történelemből sem soha az érdekelt igazán, hogy milyen háborúk és milyen csaták, hanem sokkal inkább az, hogy  hogyan  is éltek az emberek akkoriban. Hogyan zajlottak a hétköznapok, mit ettek, mit ittak, milyen tárgyak vették őket körül. Erre ennek a kornak a képei pedig tökéletesek. Mikor megláttam az egyik utcai plakátot, hogy februárig nálunk is lesz egy németalföldi csendéletekből kiállítás, tudtam, hog be kell férjen az időmbe. Azt nem gondoltam persze, hogy pont a karácsony utáni napokban fog erre sor kerülni, minthogy nem tudthattam, hogy az ünnepekre itt ragadunk. De ha már így alakult, megpróbáltuk tartalmasan kihasználni az időt. 

És a kiállítás sokkal jobb volt mint vártuk! Képből nem volt több, mint talán 15, de mind kontextusba  helyezve, így pontos képet adva a 17. századi Hollandia életéből. Hogy egy terített asztalon látható gyümölcs vagy hús vagy éppen a só vagy bors, honnan is került oda? Melyik volt helyi és melyik volt import? Ez mit árul el a család helyzetéről? Tehetősek voltak vagy épőpen szegény halászok? Kik? Hogy hogyan alakult ki a sajt kultúra, miért volt fontos a hering, aminek tartóstásához honnan lett akkora mennyiségű só? Mekkora értéke volt egy a gyarmatokon dolgozó rabszolgának, (értsd: hány gyöngyért vagy hány kagylóért adták vették őket)? ... egyik kérdés a másik után, egyik válasz a másik után míg, egy teljes(ebb) képet nem kaptunk erről a már letűnt korról. Vagy a híres delphti kék-fehér csempék, amik igazából a drága kínai csempék utánzatainak indultak, de idővel annyira kinőtte magát az iparág, hogy már a delphtieket adták el visszafelé, Kínának. Vagy ha egy korabeli festményen egy virágkompozíciórt látunk, az nagy valószínűséggel a művész fantáziájának és korabeli rajzoknak köszönhető, mert a vágott virág mint olyan nagyon ritka és nagyon drága kincs volt. A mai holland tulipánok és egyéb vágottvirágok még csak üvegházi kísérletekként léteztek, nem tették őket vázába. Hogy a gyerekszületés nagyon nagy kincs volt (főleg mert csak a felük érte meg a felnőtt kort), amit nagy vendégeskedésekkel ünnepeltek meg és nem csak a kiváltságos, gazdag emberek. No és hát a női festők, akik nevüket nem adhatták, de titokban minidg megjelentek a képen: egy rejtett aláírás vagy a poháron megcsillanó tükörkép formájában... mind, mind nagyon izgalmas! Szerintetek nem?h

2022. 12. 22.

#9 PÁSZTORJÁTÉK


 Azért az valahol hátborzongató egy élmény látni hogy az ember gyereke, aki 11 évvel ezelőtt még meg sem mert szólalni az iskolaérettségi felmérésen, most ott áll a színpadon és nem csak hogy áll, hanem egyedül énekel és a hangja, mint a karácsonyi csengő tölti be a teret. No és amikor a pásztorjáték után odajönnek a szülők, hogy "Atyaég'", na akkor persze repes a szív és hízik a máj :)

2022. 12. 21.

# 8 ISZTÁNBUL


Velem még sohasem fordult elő, hogy egy színházi darab annyira lenyűgözzön, hogy nem, hogy kétszer de  háromszor is megnézzek! Pedig az "Istanbul" c. zenés egyfelvonásossal pontosan ezt történt. Mindjárt el is mesélem, hogy miért...

Képzeljük el, hogy a 60s években Törökországban akkora gazdasági fellendülés van, hogy a munkaerőhiány csökkentése érdekében kénytelenek  NÉMET vendégmunkásokat hívni... Egy ismerős helyzet némi csavarral. Klaus Gruber is, hátra hagyva családot, feleséget, gyereket, szerencsét próbál a provinciális Bonnból a rekordsebességgel fejlődő, színes, nyüzsgő Istanbulba. Az ő küzdelmeit követhetjük végig, a nyelvi nehézségektől, a kultúrális különbségeken át, a magány és a kiszolgáltatottság érzésen át ("Próbált már valaha Gruber, Schmitz vagy Müller névvel lakást találni?!") addig, hogy a fia már felnőtt fejjel inkább töröknek vallja magát és bevallja, hogy soha sem értette, miért kell neki minden áldott nyarat csomagokon ülve, Európán keresztül bumlizva egy számára semmit nem jelentő Rajna parti német városban töltenie?

Sok-sok ember története, egy érzékenyító darab, de semmiképpen nem szomorú ám! Sokszor vicces és sokszor amolyan sírva-nevetős. Na és persze a zene! Harsány, ugyanakkor néha szívszaggató keleties török dallamok eredeti nyelven, német felirattal. Az énekek mellé pedig sok-sok tánc, a csupa türkiz, arany, narancs és piros kulisszák között. És ez a fergeteges bazári kavalkád aztán nem enged és muszáj mégegyszer és mégegyszer és talán még majd egyszer megnézni...


fotó: https://www.theater-bonn.de/de/magazin/istanbul


Nem is tudom mi fogott meg jobban, a mondanivaló vagy a keretek. Mert ez amellett,  hogy a sok németországi török vendég munkás élete és sorsa, tulajdonképpen bármelyik "határátkelőé" is. Éppenséggel én is lehetnék, a magam kettős életével... Nekem is megvannak a saját történeteim, amiken most utólag már én is nevetek (a kívűlálló talán már előbb is), de akkoriban azért egyáltalán nem találtam viccesnek (amikor pl. Borkát be kellet iratnom a napközibe és a tanárnő csak mondta, mondta, én meg annyit értettem, hogy ....blablablablabla FREITAGblablablablalblaFREITAGblablalabal... és akkor csak annyit tudtam, hogy "jó, majd valamit pénteken el kell intézzek" és csak bólogtatam hozzá, amikor a mellettem álló apuka megszánt és odasúgta a "Freitag az egy név." és a Herr Freitag-nál kell jelentkezni, de végül is mindegy, hogy melyik nap😂) És én is kettős életet élek: megtartva a magyarságomat, de már kiegészítve bizonyos német elemekkel. Karácsonykor például szeretjük mi is a szaloncukrot, de Szenteste már raclettezünk, ahogy itt sokan mások (aki nem, az a krumplis saláta+sültkolbász kombinációhoz nyúl, de senki nem süt-főz kifulladásig).  Aprósütit sütünk mi is, de nem a kötelező "butterplätzchen"-t és annak variációit, de talán csak amiatt, mert nem annyira izlenek. Mi jobb szeretjük a karakteres ízeket, a citromot, a csokit, a mézeskalácsfűszereseket és ebből ajándékozunk mi is a szívünknek kedveseknek (már ha marad persze,,,). Egyszer , maximum kétszer állunk neki, de se nem az utolsó pillanatban, ahogy otthon szokás, se nem pedig advent első vasárnapjára, ahogy itt látom. A kettő között, ahogy én is két kultúra között állok: egy kicsit itt és egy kicsit ott, de az én gyerekeim már valószínűleg idővel csak itt lesznek otthon, ahogy ők is egyre kevésbé értik, hogy miért kell nekik minden szünetet a magunk  "rajnaparti városában" tölteniük 😶

2022. 12. 15.

#7 AZ ADVENTI HETEKRE....


 ... több kávézás és vacsora jut, mint az év egészében összesen. Én is már voltam ezzel is azzal is, itt is és ott is, és most jött el a munkahelyi karácsonynak is az ideje. Ennek már sokéves hagyománya van, de a pandémia óta kerti mulatsággal, forraltborral, levessel, "Fladenbrot"-tal, gyertyafénnyel és tábortűzzel zárjuk az évet. Amolyan mini karácsonyi vásár hangulat van, ahogy a sötétben, a tűz körül toporgunk a dermesztő hidegben és szorongatjuk a bögréinket remélve, hogy azért 1 órát kibírnak a lábujjaink a fagyban, mielőtt aztán kellemes ünnepeket kívánva hazafelé nem vesszük az irányt. Ezt a már amúgy is karácsonyi filmbe illő meghitt hangulatot ezúttal aztán váratlan ajándékkal egészítette ki a természet: leesett az első hó! És amikor csak  áll az ember a sötétben, a hóban, a gyertyáfényben, a füst- és forralt bor illatos levegőben, akkor csak egyre tud gondolni: hogy lám,  igazán megérte kijönni a lakás melegéből, mert most is beigazolódott, hogy az élet tényleg a komfortzónán túl kezdődik: ott ahol fázik az arc, a láb és a kéz. Szép adventet mindenkinek!



2022. 12. 08.

# 6 A SZÍNEK DIADALA

 

A születésnapomra kapott fényképalbumban vettem igazán észre hogy ami a ruhatáramat illeti, a színek területén igencsak szűk mezsgyén mozgok: sötétkék pulóver (kabát, póló, fürdőruha... stb.), piros sál (kendő) és vmi fehér, ill. ezek kombinációja egy ruhadarabon belül. A sálat 20 éve vettem Londonban még és végigkísérte a házasságunkat és annak gyakorlatilag minden eseményét. Ha nem is veszem fel, akkor is velem van. Biztonságot ad.  A színek eme hármas egysége pedig az én abszolóút komfortzónám.  Ha biztosra akarok menni, akkor biztos, hogy ehhez nyúlok.

Mostanra viszont megérett bennem az érzés, hogy talán van e három színen kívűl is világ és ha igen, vajon melyek azok, amikkel nem nyúlok mellé és nem mutatnak még nyúzottabbnak, mint amilyen a hétköznapok darálójában amúgy is lesz az ember. Hát így keveredtem el egy színtanácsadóhoz, aki mindenféle varázslat és fondorlat útján kiderítette, hogy én bizony a színek tekintetében a "hideg tél" típushoz tartozom. Na ne a mai napra gondoljatok, ami hidegnek hideg ugyan és télnek is tél, de csupa sötétség, csontig hatoló nyirkosság a szürke minden árnyalatával keverve, hanem egy ropogós, nagyon friss, nagyon karcos, napsütéses napot kék éggel, szikrázó napsütéssel (egy amolyan "Blauhimmeltag"-ot)*. Ilyen háttér előtt pedig az élénk, "fényes" színek ragyognak méginkább. Magamtól sohasem nyúltam volna egy fukszia után például egy boltban sem, és tessék! most kiderül, hogy nem csak hogy nyugodtan, hanem egyenesen bátran! Persze (sötét) kékkel és fehérrel párosítva, mondjuk. Vagy eddig volt az az egy a fáradtrózsaszínnál csak egyetlen árnyalattal élénkebb rúzsom, sátosros ünnepekre. Erre kaptam egy "buzzin" árnyalatot helyette amivel tényleg olyan az arcom mintha állandó reflektorfényben lennék. És mi van a hármas egységemmel? Szerencsére kiderült hogy "A" piros sál nem csak jó (de csak óvatosan, mert nem minden piros egyformán jó ám!), de egyenesen iránytűként használható és a fehér és a sötétkék is maradhat. Micsoda megkönnyebbülés! Így legalább nem kerültem identitás válságba :)! Most, hogy már tudom, hogy  a narancsárga összes árnyalatának mennie kell, és ha legközelebb veszek valamit, bátran iduljak el  a püspöklilák, a rózsaszínek, a fura zöldek világa felé is és ne automatikusan a piroshoz nyúljak, mert van élet a vörös zónán is túl! Na, ezt még szoknom kell, de végül is miért is ne? 


*Zsuzsa Bánk: Weihnachtshaus

2022. 12. 02.

#5 SEMMI ÚJ A NAP ALATT

 

Igazából a bazárról akartam eredetileg beszámolni, mint a hét fénypontja (az is volt), csak éppen már az évek alatt sok helyen beszámoltam róla itt és itt  vagy például itt és őszintén szólva nem tudnék semmi újat mondani. Ami szép volt, az most is az, ami hangulatos, az most is az.... A különbség talán a 3 évvel ezelőtti állapotokhoz képest annyi (pandémia miatt most 2 bazár kimaradt), hogy a felsőtagozatban már kevesebb a szülői jelenlét. Már nem nekünk kell hol ide, hol oda 2-3 süteményt, ill. több nemzet ételét otthoni körülmények között előállítani, majd hol a "Großes Café"-ban, hol, az indiai étteremben, hol a gofri standon árustani is, kevés lehetőséget hagyva arra, hogy igazán élvezni tudjuk az adveni hangulatot is. Jó, idén is elkészültek a girlandok, a családonkénti 1 kg aprósütemény (a miénk igaz csak 875 gr-ra sikeredett, de hát na...) és a teamécsesek, de az árusítás és a vattacukor pörgetés már a fiatalok dolga volt, Így 11 év után, most először járhattuk nyugiban végig a standokat, ebédelhettünk meg az "osteuropisches restaurant"-ban (korábbi nevén "Russisches Café", amely nevet az ismert geopolitikai okok miatt ugye el kellett vetni, de azért isteni volt az orosz borscs, a grúz chatschapurri. és az ukrán zöldségragu rizzsel), beszélgettünk itt-ott, sütit is ettünk és ha eluntunk a forgatagot, szépen haza is tudtunk menni. 

És most nyílt csak fel a szemem igazán, hogy hát a standok, és nem csak a standok és az árusok ugyanazok évről évre, hanem a termékek is!!! Ha most például újra szerettem volna venni egy nemez mézeskalácsemberke-kitűzőt, amit kb. 5 éve minden adventben a kabátomon hordok, hát most is tudtam volna, mert ugyanaz az árus, ugyanott, ugyanazzal az árukészlettel idén is ott volt! Az egyik ismerős anyuka úgy küldte el a gyereket maga helyett már, hogy vegyen egy ugyanolyan nemez hattyút mint legutóbb, 2019-ben is. Vakon megbízott a helyzetben, mert tudta, ha tavaly és tavaly előtt és 5 éve és10, abban a tanteremben, azon az asztalon, jobbról, na ott lesznek a hattyúk! És láss csodát! Ott voltak! De hasonlóan, ha idén már utólag jutott volna eszembe, hogy hmmmm, talán az a féldrágakő (mondjuk)mégis jól mutatna mi párkányunkon is, semmi gond, jövőre pont ott lesz a harmadikosok termében,tábla előtti soron, középen! Én ezt nem nagyon értem, mert gyártóként és árusként, én biztosan megpróbálnék megújúlni, hiszen aki nemez hattyút vagy mézeskalácsemberke-kitűzőt szeretett volna, az már megvette 10 éve, vagy legalábbis 2019-ben... Mert hát a vendégkör is szinte teljesen ugyanaz: az iskola diákjai, azok családjai, barátai, a tanárai, ill. egy pár külső vendég aki, azért jön, mert a waldorf bazár hangulata azért bevonzza az erre nyitott idegeneket is. Szóval voltaképpen magunknak csináljuk az egészet.😶 Hmmm....  Ez nálatok is így van? Soha, semmi új a Nap alatt?



2022. 11. 23.

#4 JÓL KIFŐZTÜK

 Tudtátok hogy az észak Spanyolországban is ismerik a paprikás krumplit, amit igaz kicsit flancosabban "patatas riojanas"-nak hívnak, de gyakorlatilag ugyanúgy készítenek? Én nem. És láttátok már Rudit tésztát nyújtani? Én sem. És hol lehetett e kettő élményben egyszerre részem? Hát egy spanyol főző esten, ahol egy előre megadott menüsort főztünk és ettünk végig többedmagunkkal. Egy kedves (ki gondolná? spanyol) tanítványom jutott arra az elhatározásra, hogy  főzőestek keretében osztja meg amit tud, és közben új ismeretségeket sző többé-kevésbé vadidegen emberek között . Hagymavágás közben pedig könnyebben megered a nyelv  (persze ebben a finom spanyol borok szerepe sem elhanyagolható) és hamar ki is derül, hogy azért senki sem vadidegen, mert valaki valakit biztosan ismer egy másik világból . 

Estella nekem tanítványom.  Az ő férje ugyanott dolgozik, ahol az enyém, de mivel ott még 5000-ren dolgoznak rajtuk kívűl, a Sors eddig nem keresztezte az útjukat. Aztán ott van az angol tanfolyamról még egy kedves diákom, akivel igaz, volt aznap óránk, de a hétvégi terveinkről nem beszéltünk és itt futottunk újra össze krumplipucolás közben. Hát nem érdekes?  És hát ott vannak, akikkel már egy évvel ezelőtt főztem, ők is most jöttek azóta először újra. Micsoda különös véletlen! Plussz a G. család, akikkel pedig osztályszülők is vagyunk az iskolában, ill. az ő barátaik, akiket valószínűleg szintén nem utoljára láttunk. És így kerekedik ki egy nagyon kedves kis csapat, akik jól összehangolt munkával két és fél óra alatt 3 igen finom északspanyol ételt főznek meg és mire leülnek enni már együtt cuppogva dícsérik a saját főztjüket, no megtermészetesen az est házigazdáját. Aztán jól lakva, kellemesen elpilledve, a receptekkel  a tarsolyukban elindulnak hazafelé, hogy legközelebb, majd tavasszal újra összejöjjenek és összeüssenek valami más finomságot egy következő spanyol régióból.

És hogy mit hoztam magammal? A Tarta de Santiago-t, biztosan nem most készítettem utoljátra, mert egyszerűen mennyei! Liszt nélkül, darált mandulával, kevés likőrrel, de annál több cukorral készül és a tetejét egy védelmező kard díszíti. Az eredmény egy nagyon puha, szaftos, glutén-, de semmiképpen nem kalóriamentes sütemény :)



TARTA DE SANTIAGO

250 gr. darált mandula (200 gr. darált + 50 gr. vagdalt)

5 tojás

250 gr. cukor

1/2 citrom reszelt héja

1 kk.  fahéj

50 gr. porcukor a díszítéshez

bármely likőr izlés szerinti mennyiségben


1. A cukrot a fahéjjal és a tojásokkal elkeverjük (habverő is elég, nem kell a turmixot elővenni ha nem akarjuk)

2. A citromhéjat és egy kupicányi likőrt (kb. 25 ml) a masszához hozzáadjuk.

3. A mandulát is hozzákeverjük.

4. A sütőt 180 C-ra előmelegítjük.

5. Egy tortaformát (28 cm) kivajazunk, a masszát beleöntjük.

6. Kb. 35 percig sütjük vagy amíg a teteje aranybarna nem lesz. Ezután fóliával lefedjük és további 10 percig sütjük.

7. Hagyjuk kihűlni. A sablont ráhelyezzük (kartonból jobb lesz), megszórjuk porcukorral, majd elvesszük a sablont és kész is!



sablon pl. innen






2022. 11. 18.

#3


Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer három fiatal lány, akik a napjuk nagy részét kemény, de meglehetősen alulfizetett munkával töltötték egy nyelviskolában, de ők emiatt a legkevésbé sem keseregtek akkoriban, inkább nevetgéléssel ütötték el az időt két óra között. Aztán az Élet hol össze, hol pedig elsodorta őket egymástól és már egyikőjük sem tudta megmondani, hogy mikor is találkoztak utoljára. Közben felnőttek ők is, család, gyerekek, és ahogy ilyenkor sajnos sokszor lenni szokott, a régi kapcsolatok  "feledésbe" merültek. Aztán persze valaki mindig ismert valakit, aki tudni vélte, hogy azok ketten nem csak hogy hozzám hasonlóan az országot is elhagyták, hanem még a pályát is, és az üzleti-, ill. a fordítói szférában találták meg önmagukat. Addig-addig míg 6 évvel ezelőtt egy késő éjjeli órán, az egyikőjüket ismét elém sodorta a kölni reptéren az Élet és ezúttal újból szorosabbra fűztük azokat a régi szálakat, amik már egyszer összekötöttek bennünket. És most úgy esett, hogy a harmadik elveszett leányt is felénk fújta a szél és ha csak egy szemvillanásnyi időre ugyan, de mégis együtt tudtunk lenni. És most is bebizonyosodott, mint már számtalanszor azelőtt is, hogy a fiatalkori ismeretségek nem érnek véget, csak pihennek akár sok-sok éven keresztül is, hogy aztán ott tudjanak folytatódni a beszélgetések, ahol több mint 20 éve, két óra között, a fénymásoló mellett abbamaradtak. És ilyenkor érzi meg az ember, hogy egy nagy, világokat ávelő, láthatatlan háló részese ő is...

2022. 11. 11.

#2 HA BAZÁR, AKKOR FELADAT

Idén újra lesz karácsonyi bazár az iskolánkban. És ha bazár, akkor persze osztályfeladat! Juliéknál idén az összes bejárati ajtót díszítő tujából, fenyőből és egyéb örökzöldekből készült girlandok elkészítése. És mivel jó sok ajtó van, három szombat lett a feladatra kijelölve. Én  a múlt hétre irtakoztam fel. A zöldhulladék lerakóból lettek ágak, a kertépítés tanárnő megmutatta a know how-t és a szorgos (szülői) kezek nekiláttak: jobb kéz felől a nyesedék, bal kézben pedig a kötél, amit kis csokronként haladva befuttatunk a növényekkel. Azért írom ilyen részletesen, mert hát nem is Németországban lennénk ha a tanárnő nem szólt volna rám, hogy ne úgy csináljam ahogy (már nem tudom, hogy volt, gondolom nem a bal kezemben tartottam a munkát), hanem ahogy ő mutatja, de az ilyeneken még mind a mai napig csak nevetek... nem nagyon változnak a dolgok. Szóval fogom a bal kezembe a kötéllel együtt a kis csokrot, majd a jobb kezemben tartott dróttal kétszer (nem egyszer és nem háromszor) átkötöm és haladok tovább, veszem a következő kis csokrot, amit a nyesedékvágó csapat már elő is készített. Ketten dolgozunk egy kötélen, aminek a felezőpontja meg van jelölve (30 éve), mert majd az kerül az ajtófélfa közepére is. Két irányból haladunk és a felénél találkozunk, jobbról, ill. balról. Ide majd az utolsó szombati turnus egy csillagot fog biggyeszteni és szép is lesz, meglepetés nincs, 30 éve szép.

Jól esett. Jól esett a kétkezi, kreatív munka. Jól esett a közjóért tenni újra. Jól esett a szülőkkel beszélgetni és jól esett az elmaradhatatlan "kaffee und kuchen", ami most még egy jó nagy adag isteni punccsal egészült ki.










2022. 11. 04.

#1 INDÍTÁSNAK MINDJÁRT ITT VOLT PRÁGA

 

Az 50. születésnapom Prágában ért. És jó is volt ez így, mert már egy éve „rettegtem” attól a pillanatttól, hogy egyszer csak reggel felébredek és hirtelen belém nyilal, hogy 50 éves lettem! Azt persze nem tudom, hogy hogyan és mikor, mert belül még mindig az a nyuszicsoportos óvódás vagyok, csak hát ha a tükörbe nézek, vagy még inkább ha egy fényképet látok magamról, akkor egy pillanatra eláll a lélegzetem: Atyaég! Ki ez a közékorú nő?! És egyből, hogy ehhez archoz már illene megkomolyodni, nem? Meg hogy már ügyesen kell sáfárkodni az idővel, mert ahogy az elmúlt 20-25-0 év is huss, elillant, pontosan úgy fog a következő is.

Egyik kedvenc íróm, Ljudmilla Ulickaja írja az "Alisza halált vesz" c. novellájában*, hogy: „Amikor az életen már nem volt mit tökéletesíteni, beköszöntött az öregség.” Hát remélem, hogy még sokáig lesz mit csiszolgatni, ezért ki is találtam magamnak egy újabb „cselindzset,” hogy még véletlenül se herdáljak el egyetlen hetet sem semmiségekre vagy még rosszabb, üresjáratokra: most egy éven keresztül, minden héten találok valami programot, ami megszínesíti az életet és erről be is számolok itt a blogban.

Indításnak mindjárt itt volt Prága. Imádtam! Nem csak én, az egész kis családom is. Ilyen intenzív városlátogatáson még nem jártunk így együtt soha, mert eddig úgy éreztük a lányok kicsik voltak hozzá. És ki akar egy-két duzzogó gyereket maga után húzni egész nap csak azért, hogy kipipálhassunk mindent a látnivalók listáján: az óvárost, az óratornyot, a folyópartot, a várat és mindent, amit kell, de közben egy rossz érzés maradjon meg benne emlékül. Mi sohasem voltunk mondjuk ilyen kipipálósak, mi jobban szeretjük, hogy sétálgatunk, hagyjuk hogy hasson ránk a hely és persze lelkesedjünk a részletekért: a sokadik Kisvakondos bögrénél, szatyornál és naptárnál is felkiáltsunk : „ÁÁÁÁÁÁÁ, milyen aranyos!” (az ovis énem ugyebár). Vagy együnk valami finomat, ill. egy igyunk egy pohárka cseh sört (mit mi viccből még mindig „csehszlováknak” mondunk), vagy éppen nevessünk a cseh(szlovák) nyelv fordulatain (tudtátok, hogy az „ugrálóvár” csehül „hoppsalka”?). Mi így szeretjük, mert így kapunk teljes(ebb) képet egy városról, helyről, kultúráról és így élvezi a városnéző kirándulást apraja-nagyja. Ki is hoztuk a városból, amit lehet: Prága reggeli ködben, Prága gyönyörű őszi napsütésben és Prága az esti fényekben.

Beszélgettünk, nevettünk, bóklásztunk, persze sok mindent meg is néztünk, ettünk, ittunk, jól mulattunk és így ez az érzékeny átmenet egyik évből a másikba mindjárt nem is volt olyan fájdalmas, ahogy azt előre képzeltem. Igen, egyszer csak arra ébredtem, hogy 50 lettem, de már inkább megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy már nincs mitől tartanom: 50 vagyok és kész. El is meséltem jó sok embernek, és gyakorlatilag senkit nem érdekelt. Jól van, 50 vagy, és?

*A lélek testéről, 2020













2022. 10. 10.

A VÁLTOZÁS SZELE





Pontosan 7 évvel ezelőtt jártunk Normandiában. Mondhatnám, hogy csak a      kabát színe változott, de azért én is érzem, hogy nem teljesen… Na nem a  gyönyörű partokra vagy a hangulatos halászfalvakra, a sikkes-sármos        éttermekre, a reggeli briósra, a még mindig inkább borzasztó halpiacokra, a  gőzölgő francia hagymaleves illatára vagy a beletunkolt pirítós állagára  gondolok, mert azok pontosan olyan lélekmelegítők, mint 7 évvel ezelőtt. Na, és persze, amikor Madame-nak szólítanak ....? Hát akkor még mindig pontosan úgy kihúzom magam mint annakelőtte :)

 Ahogy visszaolvastuk a 2015-ös bejegyzésemet,  visszaidéztünk a már rég elfelejtett részleteket: a szerenádozó bácsit, a  pironkodó eladó lányt, a napozó nyugdíjasokat vagy a rengeteg kóbor macskát. Milyen jó, hogy ezt akkoriban leírtam mintegy snapshot-ként megőrizve a pillanatot, amire már valósznűleg az érintettek maguk sem emlékeznek...

Janet-et és Gerard-ot azóta is felemlegettük hébe-hóba, ahogy a folyamatosan franciául beszéltek hozzánk anélkül, hogy különösebben érdekelte volna őket, hogy mi bizony egy kukkot sem értünk. Velük is mi lehet… ? Amúgy mégis észrevehető egy icipici változás: már vannak, akik „I speak English a little”, tehát egy kicsit beszélnek angolul, ezáltal lehetővé téve egy minimális kommunikációt, bár a fő csatornánk továbbra is a kézzel-lábbal nyelve volt. Mondjuk érdekes, hogy nekünk is az angol az első nyelv, amihez fordulunk és nem a német vagy esetleg a magyar…  Mi viszont még mindig nem vagyunk annyira magabiztosak, hogy ilyen helyzetekben a szomszédunk stratégiáját kövessük: ha ők mondják franciául, ő bizony csak azért is az anyanyelvén, lengyelül, próbál érvényesülni. Pont annyira megy vele, mint az angollal, de legalább úgy érezheti, hogy „na jól megmutatta nekik!”

Hét évvel idősebbek lettünk és 7 évvel nagyobbak a lányok is. Borka sem àll màr minduntalan kèzen a parti homokban, egyedül Juli vadàszösztöne lankadatlan, ahogy lehajtott fejjel kutatja a kagylòkat, csigàkat, milliò èves fosszìliàkat. Viszont már nem kell a nyaralásainkat a gyerekprogramok köré szervezni és az utazásunk 6. napján már bizony jó esik egy kis szusszanás, nem kell állandóan úton lenni nekünk sem: jó lesz a szomszéd falu, ott is adnak ebédet és ott is valószínűleg csodaszép a part, lehet kagylót szedni meg kilométereken keresztül gyalogolni a homokban.  A gyerekek sem bánják, ha ma nem kell egy újabb számomra elbűvölő falucskát megnézni, vagy lelkesedni a végeláthatatlan póréhagyma földekért vagy az almafákkal tarkított normandiai tájért (igaz, őket sem lehet már egy sültkrumplival vagy egy beigért fagyival lekenyerezni...) Ők köszönik szépen itthon is el vannak, esetleg, ha a partra lemegyünk, az már elég is lenne, de tényleg (többnyire) egy zokszó nélkül jönnek, nézelődnek, kóstolnak, bóklásznak,  vagy éppen húzzák fel a szemöldöküket egy-egy furcsa ruha-összeállításon vagy egy vicces kutyán – ki -ki az érdeklődésének megfelelően. Ilyenkor csak összenézünk és szavak nélkül is tudjuk: „Láttad?”

Tudom én is, hogy a közös utazásaink végnapjait éljük, már kevesebb közös nyaralás van előttünk mint mögöttünk és éppen ezért egyre nagyobb kincs minden egyes együtt átélt kaland. Persze azt is tudom, hogy míg engem ez már most egy édesbús melankóliával tölt el, ők már alig várják, hogy végre nélkülünk is  kalandozhassanak a nagyvilágban. Hát ... c´est la vie...







2022. 09. 30.

GRÚZIA BEKÖLTÖZÖTT HOZZÁNK

 




"Endlich wieder Buffet!", vagyis "Végre újra büfé!" - sóhajtott fel Borka osztályából egy apuka, miközben gyűltek csak gyűltek a finomságok az asztalon. Sokéves waldorf páyánkat egy valami biztosan végigkövette: a büfé! Mert a covid-ig szinte havi szinten készítettünk valamit, hol évnyitóra, hol bazárra, hol szinházi előadásra... ide-oda, de 2020 tavasza óta nem hogy büfé nem volt, nem volt semmi. Egészen mostanáig! Megérkezett ugyanis a grúz csere-csapat, hogy 10 napig nyakig merüljön a német kultúrában. (Ez már eleve vicces volt nálunk, akik ugye...de nem baj azért a hétköznapi kommunikációt nálunk is lehett gyakorolni...) De úgyis mondhatnám, hogy Grúzia beköltözött a mi német-magyar életünkbe, hogy egy intenzív parfüm felleget és egy hulla fáradt vendéglátó gyereket maga után hagyva 10 nap után, ahogy jött úgy el is mentjen. Ezalatt az idő alatt én megtudtam, hogy pontosan hol is fekszik ez az Európát és Ázsiát összekötő kis ország, aminek kultúrája is európai ugyan, de egy kis orientális, de ugyanakkor szovjet touch-csal. Hogy az orosz és a grúz nyelv együttesen van jelen a hétköznapokban (érdekesség, hogy mindkettőnek saját írásmódja van és egyik sem az általunk ismert). Hogy nem mindenki sötét bőrű és fekete hajú. Hogy szeretik az erős illatokat és az édes ízt. Hogy igenis létezik kék (!) tea. Hogy a néptáncuk nagyon mutatós. Hogy az időt nagyvonalúbban kezelik mint itt (na jó, azért ebben németeknél mindenki nagyvonalúbb). Hogy az ő iskolájukban a nemzetköziséget az azerbajdzsáni, török, orosz és ukrán diákok jelentik. Hogy -saját bevallásuk szerint- igen vendégszerető, de a egymással már kevésbé kedves népről van szó. Hogy a nagy hamburger láncok ott is megtalálhatóak, de az olyan földi paradicsom, mint a Zara vagy a többi kétbetűs ruha-láncok már nem és, hogy vásárolni Törökországban érdemes (vagy Németországban pl.😉). Hogy a tengerparton, ahonnan ők is jöttek csak kettő évszak van és míg mi itt már a vastagabb kabátokat vettük elő, addig ők a 35 fokból érkeztek. Hogy az iskola reggel 9-kor kezdődik és maga a tanév szeptember közepén  egy 3 hónapos nyári szünetet követően. És hogy a mi DM-ünk maga a menyország (ahová naponta érdemes benézni), ill. hogy a currywurst a kulinária csúcsa (illetve az AAchener Printen, ami egyfajta mézeskalács szerűség, szoros második). De a legnagyobb tanulság számomra: hogy a 17 évesek mindenhol egyformák: ugyanúgy néznek ki, ugynúgy öltözködnek, ugyanúgy kellemetlen nekik a felnőttek társasága, ugyanúgy szeretnek vásárolni, együtt lenni, zenét hallgatni és vihorászni teljesen függetlenül attól, hogy hol élnek a világban, Németországban, Grúziában vagy éppen Magyarországon...

2022. 09. 18.

HOGY MIK VANNAK?!


 Az ember felkel - ahogy szokott. Megmosakszik - ahogy szokott. Elkészíti a reggelijét és megeszi - ahogy mindig. Felöltözik - csakúgy, mint máskor, majd ráveszi kiskutyát, hogy induljanak neki - csakúgy, mint minden nap. Hagyja, hogy ő vezesse, amerre neki tetszik - mint az esetek többségében. 

Igenám, de mostanában egy 20 perccel előbb vágunk neki, mint szoktunk és tegnap mindjárt jött is egy nem várt fordulat a Megszokások Nagy Tengerében! Mert fél 8-kor még más kutyák sétálnak, mint 8.15-kor vagy éppen 9.30-kor. Megvannak a turnusok és ha az ember előbb megy vagy éppen kicsit később, teljesen másokkal találkozik. Mint tegnap is... Egyszeriben megismertük Astro-t, akit eddig az életben nem láttunk. De nem is ez a nagy fordulat, hiszen sok kutyát ismerünk, de még többel még sohasem találkoztunk bármennyire is mindenki ugyanazokat a köröket futja.

 Szóval, megismertük Astro-t és vele együtt megismertük Astro gazdáját is: EGY MAGYAR ANYÁT!!! Errefelé nagyon kedvesek a kutyás (nők). Megállunk, a kutyák ismerkednek mi pedig feltesszük a szokásos "fiú/lány?, milyen fajta? milyen idős?" (kutyára vonatkozó) kérdéseket, majd szép napot kívánva tovább megyünk. Most sem volt ez másként, már jó pár perce németül diskuráltunk, amikor is elérkeztünk a "Gyere Bali, menjünk tovább!" befejező mondathoz. Ekkor Astro anyukájának elkerekedik a szeme és csak annyit kérdez: "Magyarok vagytok?" 

És innen már ment a beszégetés, mint a karikacsapás, sőt az is kiderült, hogy ő az a magyar anya, akit nekem már évekkel ezelőtt "ajánlottak", hogy itt lakik az utcában, de hát eddig még sohasem sodort össze vele az élet, az ember meg nem csenget "csak úgy" be sehová csak azért, mert véletlenül mindketten magyarok vagyunk. És hát megint a kutya! Már annyi, de annyi értékes ismeretséget köszönhetek Balunak, sőt mondhatom, hogy barátságokat, hogy örökké hálás leszek neki ezért (is). És ha Astro nem bukkan fel az ő életükben, annak az esélye, hogy mi összefussunk a minimálissal marad egyenlő, hiszen eddig sem találkoztunk még véletlenül sem. Hogy mik vannak, nem?!

2022. 09. 07.

AHOGY TETSZIK

Ha lenne egy rendes kertem, nem ilyen kis minike,  ültetnék bele narancsepret v. epernarancsot, ahogy tetszik (no meg persze ha tudnám, hogy hogyan kell szaporítani). Nekem már akkor is tetszett, amikor Pécsen, a Szabadságszobornál hébe-hóba belefutottam így szeptember környékén, de nem tudtam, hogy mi ez. Aztán olvastam valahol a nevét... Igen fura egy szerzet: mint egy kislabda, kb, akkora, kívűlről friss világoszöld és szerkezetét tekintve barázdált, mint az agy, belülről meg nem is tudom, olyan tömött. Ehhez a fizimiskához el tudnék egy citrusos illatot képzelni, de nincs neki. Se citrusos, se másik. És se nem mérgező, se nem ehető. Szerintem még a madarak sem eszik... Úgy tűnik csak ez a fura megjelenés jutott neki. Itt sem találkozik vele gyakorlatilag soha az ember, de nálunk a park egy eldugott kis szegletében áll egy fa, ami alatt ilyenkor nagyon sok van. És ez is olyan, mint a gesztenye, meg a kagyló, meg a dió, hogy egyszerűen nem lehet otthagyni, még akkor sem ha cipelni kell hazáig mert zsebben nem fér el és egy kicsit ragad is. Én is hozok persze minden évben, aztán nem csinálok vele semmit, lerakom a teraszon, gyönyörködök benne, hogy milyen jól mutat a kék asztalon, majd romlásnak indul és kidobom a komposztra. Hát így végzi nálunk minden epernarancs  v. narancseper - ahogy tetszik
.





2022. 09. 03.

MÉRFÖLDKÖVEK

 

Pontosan 3 hónapja és egy napja, 2022 június 1-én, egy kora nyári reggelen, úgy fél 10 körül elütött egy kutya és velem együtt ezennel el is dőlt, hogy milyen lesz az idei nyár. Mert törött lábbal nincs sok minden, csak rengeteg szabadidő, beletörődés, elengedés és várakozás. Amikor azt mondták, hogy ez bizony 3 hónap több-kevesebb üldögélést jelent, bizony el sem akartam hinni, pedig aztán így lett. Nem, még most visszagondolva sem látom úgy hogy gyorsan elrepült volna, de megértettem és elfogadtam, hogy tényleg mindennek ideje van… 6 héttel a baleset után leváltottam azt a merev sínt, amiben fél lábon végigugráltam Európát először északról délre, majd délről keletre és átváltottam egy újabb sínre, ami aztán újabb 6 hétig hű társam lett. 12 hét után őt is és a mankókat is félretettem és megkezdtem a gyógytornát. Járni tanulok. Ugyanis az agyunk el tudja felejteni, hogy a természetes járásnak igen is van egy ritmusa, amit ha nem tart, akkor sántítunk és bármennyire szeretnénk, hogy ne, de mégis össze vissza lépünk, sőt esetenként még ki is billennünk az egyensúlyunkból. Közben minden porcikám és idegszálam azon van, hogy elég, hagyjuk már ezt az egészet magunk mögött és éljük tovább az életet, ahogy akkor éltem amikor a „slow living”-ről álmodoztam napi szinten. Hát csak óvatosan, hogy mit kíván az ember magának! Lehet lassabb, de azért ne ennyire és ne ilyen áron! 3 hónap és egy nap után ma újra én sétáltattam a kiskutyánkat és annyira, de annyira boldogok voltunk ő is és én is, hogy nem törődtünk vele, hogy minden csúnya és sárga, és száraz és szúrós, és nyoma sincs annak a harapnivaló zöldnek amit utolsó közös sétánkon 3 hónapja és egy napja még természetesnek vettünk, de nem bántuk, csak mentünk és mentünk egy széles „ez ám az élet” vigyorral az arcunkon!

2022. 03. 07.

VAN...

 


... egy lány, egy csaj, egy nő, már amennyiben én egy lány, egy csaj, egy nő vagyok ebben a korban -kinek mi. Szeretem. Ukrán. Két gyereke van, csak úgy, mint nekem. Ő is régóta él már itt, ahogy én is. Ő is azért van itt, amiért én. Neki is megvannak a mindennapi örömei és nehézségei - nekem is. Az én anyukám Magyarországon él. Egyedül. Az övé Kijevben, szintén egyedül. Az enyém a hírekből követi az eseményeket, az övé elsőkézből. Míg én majdnem biztos lehetek benne, hogy az enyém jól van, addig ő csak annyit tud, hogy MOST ÉPP jól van. Hirtelen nagyon nagy lett a különbség közöttünk…


2022. 03. 02.

BÉKÉT KÖTÖK

 Nálam az nagyon is igaz, hogy ha húzna magával az örvény a mélybe, akkor bármiféle kreatív tevékenység segít a fejemet a mocsár felett tartani. Most sincs ez másként, a lelkemben, a házam táján és a világban uralkodó stresszre adott természetes reakcióm, hogy előveszem a kötőtűket és ha csak két sort is tudok haladni, már visszatalálok önmagamhoz a káoszban. Volt, hogy egy teljes évig kötöttem, egyik zoknit a másik után, míg valahogy jobb lett (szóljon, aki még nem kapott 😉). Aztán elkezdem egy pulóvert és csodák csodája be is fejeztem! Na, nem 3 hát alatt, mint azt a minta leírásnál néha megadják, de szezon végén kezdtem és mire újra hideg lett, el is készült, azóta is hordom. Most is pulcsit kötök, mert az kellően hosszú ahhoz, hogy mire a végére érek, talán visszatér az élet a régi kerékvágásba és előmerészkedhetünk az ágy alól…