SZAKKÖR

Azt élvezem a kerámia szakkörben, ahová most már heti rendszerességgel járok, hogy valami olyasmit csinálok, amit azelőtt sohasem, és érzem, hogy hétről-hétre fejlődök. Mivel itt senki nem fogja a kezünket, nem nagyon segítenek tanácsokkal (csak amikor már valami kész, akkor szól a tanárnő, hogy ez majd a kiégetés után ám nem lesz jó! :)), mindig rájövök valami újabb trükkre, fogásra, amitől aztán a következő héten már valami szebbre sikerül. A Pinterest az én barátom, ott rengeteg szépséget talál az ember! Vannak a csoportban, akik klasszikus lakásdíszeket és kisplasztikákat készítenek, de én megmaradok a használati tárgyaknál. Nem szeretem a felesleges kacatokat, épp elég a mi a gyerekek révén bekerül a házba. Eddig készítettem egy leveses tányért, két fül nélküli, ázsiai típusú csészét, egy müzlis tálat és három szappantartót. Ez utóbbiakat majd elajándékozom. Eddig minden nyomott mintás: nap, tulipán, pitypang és persze csiga-vonal. A színeket is visszafogottra képzelem. A glazúrozást ma csináljuk. Azt mondják (akik értenek hozzá), hogy ezzel még mindent el lehet szúrni, de azt gondolom, ha nem megyek el az art deco (?) színkombinációk felé (fekete-piros, sötétzöld fekete), hanem megmaradok a visszafogottabb, pasztelles árnyalatoknál, talán nem csúszhat annyira félre. Ha ma festek, jövő hétre készen is lesz az első adag. Van egy cetlim, arra gyűjtöm az öleteket, aztán majd júliusig apránként megvalósítom őket... addigra már lesz jó sok kerámia akármink itthon és lehet, hogy már nem szeretnék többet. Ha pedig mégsem tudnám abbahagyni, akkor majd nektek is lesznek kerámia akármitek otthon - tőlem! Haha!

PÉKNÉ MÓDRA

Én nem mondom, hogy a német pékáru nem finom, mert igenis az, csak éppen mégis időről-időre rám jön, hogy itthon süssek kenyeret, zsemlét effélét. Mert itt nélkülöznünk kell a kiflit és a kakaóscsigát és ha megkívánjuk, hát nekiállok. A kakaóscsigához a bolti levelestésztát használom, így igaz, kicsik lesznek, de az íze azért benne van. Az egész mostani sütéshullám viszont azzal kezdődött, hogy belefutottam egy igen jóképű házi kifli képébe a FBn (azért valamire csak jó ez a Facebbook, nem?), amihez ráadásul a recept sem tűnt bonyolutnak. Nem kell dagasztani, meg keleszteni, meg várni, meg még keleszteni, meg még várni egy egész napon át, csak tényleg hamar összeállítani és megsütni. És ez pontosan egybe esett azzal a héttel, amikor Borka éppen péknek készült. Így hamar ki is vette a kezemből a munkát és ez sült ki belőle:

Tényleg olyan mint magyar bolti (mármint a jobb fajta): puha is, de tömör is és kellően ropog a héja. Ezt a receptet vettük: https://ketkes.com/hazi-kifli-receptje/

Ezek után fellelkesülve (és mert Borka még mindig péknek készült), eszembe jutott egy réges-régi kenyérrecept, amit kb. 10 éve nagyon gyakran sütöttünk a barátnőmmel. Ezt csak össze kell keverni, jó sokat állni hagyni, aztán mehet egy lefedett jénai tálba és már sülhet is. Isteni ropogós héjú kenyér lesz belőle!

 A recept:

7,5 dl liszt (fura, hogy deciliterben adja meg)

1/2 tk. szárított élesztő

1/2 tk. só

1 tk. cukor

3,75 dl langyos víz

Minden összekeverünk, amitől kapunk egy kenyértésztára nem, csirízre viszont annál inkább emlékeztető masszát. Semmi pánik, így jó. Ezt 8-12 óra között pihentetjük. Amikor sütnénk, beteszünk a sütőbe egy jénai tálat (vagy valamit, amiben aztán lefedve tudjuk majd sütni) és felmelegítjük 250 fokra. Ha bemelegedett, kivesszük a tálat és ebbe átöntjük a szépen megkelt tésztát, lefedjük és 50 percig sütjük. Ennyi.

Nem lesz belőle egy óriásvekni, de azért egy nagyobbacska cipócska igen.

 

Innen már csak egy lépés volt a zsemle (bár Borka már szerintem nem akar pék lenni).Van egyfajta zsemle, amit szívesen készítek, de most már ez is állandó szereplő lett nálunk. Főleg a múlt héten, amikor nem hagyott nyugodni, hogy nem sikerül "szuperrnagyonjól" és valami hajtott, hogy mégegyszer és mégegyszer nekiálljak. Most már jól megy (talán be kellett volna tartanom a receptet és nem beleokoskodni :)). Most tökéletes: egyszerű, hamar megvan, kellőképpen puha héjú, szóval "perfekt". Legközelebb tovább lépek és színesre csinálom: marad fehér is, de lesz céklalével rózsaszín és spenóttal zöld . Elvégre nyakunkon a karnevál!!

Itt a recept, jó ha betartjátok, mert úgy jártok mint én:

30 perces zsemle

1 1/4 csésze meleg víz (amerikai recept, mindent csészében mérünk. Nálam egy cs. 2.5 dl)

1/4 cs cukor

2 ek. szárított élesztő

1/3 cs olaj

1 ek. só

1 tojás

3 1/2 liszt (fehér)

1. A vizet, az élesztőt és a cukrot összekeverjük.

2. A liszetet, a sót, az olajat és a tojást is összekeverjük. 

3. Majd összeöntjük a fentieket és a keverőgép dagasztó karjával pár percig dagasztjuk. Egy puha masszát kapunk, de ne legyen folyós. 

4. Ebből a recept szerint 15 zsemlét formázunk (ragacsos a tészta, jobb a kezet belisztezni), de én csak 10-12 tudtam, különben szerintem túl kicsik lettek volna,de ez izlés dolga. 20 percig kelesztjük. Hideg sütőbe tettem, majd amikor az elérte a 190 fokot még kb. 15-20 percig sütöttem. Amikor kisültek, vajjal megkenegettem őket. 

Ma nem sütök, de holnap szerintem újra a fenti kenyér következik. Ha nem, a színes "konfetti" zsemlék...

JAJ AZOK A NÉMETEK!

Már régen írtam ebbe a rovatba, no nem mintha nem lenne mit, de valahogy az ember már idővel hozzászokik a furcsaságokhoz. Mondhatnám, már semmin sem csodálkozik, de aztán mégis szembejön egy-egy gyöngyszem.

Rudi egyik magyar kolléganője kapott egy ebédmeghívást egy német kolléganőtől. Örült is neki, csak azt nem értette, hogy miért augusztus 24-re szól, biztos valami tévedés történt. Fel is hívta az adott kolléganő titkárnőjét, hogy köszöni szépen, de valami szerinte nem stimmel. Kiderült, hogy  minden stimmel, a kolléganő egy "késő nyári napon szeretne valamikor vele ebédelni" és ő az augusztus 24-t nézte nekik ki. Könyörgöm, január 27 van!!! Így legalább van idejük felkészülni a találkozóra... Pontosan hét hónap!

MERT JÁTÉK A VILÁG

Itt vannak ők. Borka és Juli. Játszanak. Reggeltől estig, és ha tehetnék, estétől reggelig. Bármivel. Schleich állatokkal, Playmobil figurákkal vagy semmivel. A szerepjátékoknak nálunk nagy hagyománya van. Borka alig, hogy elkezdett beszélni, magával is húzott minket a szerepjátékok világába. Emlékszem, amikor ovis volt már, kérdeztem az óvónőt még otthon, hogy nagy kárt teszek-e a gyerekben ha nem játszom vele több szerepjátékot, mert már annyira elegem van a piknikekből, a babák születésnapjából, a gyógyításból vagy a kis Jézus születésének eljátszásából. És mikor kimondta a bűvös szót hogy nem, sőt ha csak amolyan immel-ámmal játszom az csak rosszabb, na, akkor én zöld jelzést kaptam és azóta nem játszom. Ez annyira belém ivódott, hogy ha még korábban egyszer -egyszer bepróbálkoztak,hogy "anya, akkor te vagy a párduccal és azt mondod, hogy", az első reakcióm, miután a gyomrom összeugrott, egy gyors és határozott nem volt. Nem, nem vagyok a párduccal, nem, nem mondok semmit, majd ti beszéltek helyette is. És beszéltek is. És azóta is beszélnek. Mert minden Schleich állatnak neve van és foglalkozása. NAGYON sok Schleich állatunk van. És mindnek tudják a nevét és a foglalkozását. Itt van pl. Fricike, egy pelikán szerű ősmadár, ő vicc-író. Vagy Rozi a viziló, neki vegyeskereskedése van. Vagy Felhő, a bálna. Neki macskái vannak (akik idegesítik,mert csupa egyformák és mindig egymást utánozzák...). A strucc kozmetikus, a homár pedig fodrász. Pamacs, a polip, még gyerek. Ő nem dolgozik.  És így tovább. Minden, minden lehet. És felépítenek helyzeteket, várost, kórházat, állatkertet, olimpiát, színházat. És mi csak azt halljuk, hogy visítanak a nevetéstől. Mert mindez szigorúan zárt ajtók mögött zajlik. Nem tudom, meddig tart ez az ideális helyzet, hogy gyakorlatilag nem látjuk őket itthon, mert bezárkóznak és játszanak (bezárkózni később is befognak, csak nem azért hogy játszanak). Borka, a maga 11 és fél évével,  végül is már nagy. Nem lehet tudni, hogy mikor lesz egyszer neki elege, vagy mikortól lesz a Playmobil "unkúl", de most még szuper! Épp a minap olvastam valahol, hogy az intelligencia nem tudás kérdése, hanem a kreativitásé. Hát annak nincsenek híján! Talán, nincs mitől tartsunk...

ÚJRA TELEPÍTVE

A nagy érdeklődére való tekintettel, meg már, hogy a betegségem utósokkját is kihevertem, meg, hogy most jobban ráérek, meg hát mivel ez mégiscsak elsősorban a mi családi krónikánk, amit majd nagyon jó lesz sok sok év múlva visszanézni, folytatom az írást. Nem tudom, milyen rendszerességgel lesz időm, kedvem, energiám vagy egyáltalán olyan élményem, amiről érdemes lesz beszámolni, de majd alakul.  A "megjegyzések" funkciót töröltem, így ha gondolatot ébresztettem bárkiben, az nyugodtan írjon emailt. Ahogy a megjegyzéseket, úgy az email-eket is nagyon örömmel olvasom! Ezen felül további képeket az Instagramon találtok. Ott is "bonnbajó" néven keressetek!

Szóval,  amint a "leköszönő" bejegyzésemben írtam, vagyis, hogy mi mindenen szeretnék magammal kapcsolatban változtatni, azt szerencsére sikerül tartanom. A mindennapokban nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, már tudok nemet mondani és mivel rájöttem, hogy a bajok részben ott gyökerezetnek, hogy egyedül vagyok az időm nagy részében, szándékosan tágítom a komfort zónámat és akár egyedül is elmegyek programokra csak, hogy hasonszőrű emberekkel találkozzak, új élmények érjenek, vagyis ÉLJEK így csupa nagybetűvel. Mert az ember boldogságérzete a társas kapcsolataitól függ leginkább. Hogy mennyire van beágyazódva vagy mennyire van elszigetelve. Ezt már a Nők Lapja is megírta, de érzem én ezt a saját bőrömön is. Én alapvetően inkább társasági ember vagyok, bár az is igaz, hogy egyedül is jól elvagyok, de kell egy egészséges egyensúly. Ez az egyensúly az utóbbi időben az "otthon kuksolunk" felé billent el, aminek káros hatását meg is éreztem. Köszönöm szépen, ebből akkor elég! Most az a mottóm, hogy ha hívnak valahová, azonnal igent mondok és csak utána kezdek gondolkodni :) És több programra elmentem már egyedül is, ha éreztem, hogy ez nekem való lenne. Így voltam már menekült és nem-menekült nők számára rendezett

"Interkultureller Frauentag"-on, ahol egy müzlis tálat kerámiáztam (életemben először azután, hogy harmadik osztályos koromban egy emberi fejet kellett agyagozzunk és hármast kaptam rá, amitől eltettem ezt magamban úgy hogy ez nem az én asztalom)...), ill. egy nyomdakészítő mini workshop-ra, ahol többek között, karácsonyi ihletésű stempliket készítettünk egy vietnami hölgy vezényletével:

Ezen kívül elmentem egy varró szakkörre is, de ezen még hezitálok, hogy menjek-e máskor is. Itt nem volt olyan szívélyes a légkör (vagyis amolyan "németesen" szívélyes volt, ami a magyar léleknek egy kicsit kevés ), viszont, aki elhívott (vele a kerámiázáson ismerkedtem meg), nagyon helyes... Ezt majd még meglátom. Havi egyszer van, a mostanit elblicceltem, de talán legközelebb még adok nekik egy esélyt...

A munkahely váltásomról sem meséltem eddig, pedig az is nagyon jól alakult. Miután megszűntek a tanfolyamok a nemzetközi iskolában, előre menekülvén, minden bátorságomat összeszedve, egy közeli, igen népszerű közösségi házban hirdettem tanfolyamot. Némi kezdeti izgalom után, össze is jött a csoportkám, ami javarészt még mindig a nemzetközi iskolás anyákból, illetve itt élő külföldi nőkből áll. Tehát valójában azt csinálom amit eddig is, csak más plénumon és nem önkéntes alapon már. A koreai, kínai, magyar, lengyel, német, szír, brazil és iráni nemzetek képviseltetik magukat és ismét igen jól szórakozunk. A téli szünet után a jövő héten kezdünk újra... Nagyon jó érzés tartozni valahová. Nem a csoportra gondolok, az is persze, hanem, hogy annyira meleg és otthonos itt a légkör, ahol most dolgozom. Olyan jó érzés odamenni! És olyan jó érzés, hogy vannak programok, ahol a többi tanfolyamvezetővel lehet találkozni (több mint százan vagyunk), legyen az egy évnyitó grillezés vagy egy karácsonyi vacsora (évek óta nem jártam már munkahelyi karácsonyi vacsorán!!). Végre, nem csak lógok a levegőben!!

Szóval, jól mennek a dolgok - azt gondolom. talán emiatt is jött meg újra a kedvem a blogoláshoz, mert újra egyensúlyba kerültem magammal és a világgal. És köszönöm, hogy érdeklődtetek, hogy most mi van, mi lesz. És köszönöm, hogy megosztottátok velem, hogy milyen sokat segít ez a blog nektek, akik zugban olvastok ugyan, de nemsokára ide költöztök hozzánk, Bonnba. Nem is tudtam, hogy az írásaim "felkészülési segédanyagként" is jó szerepet töltenek be. Lehet hogy innentől ilyen irányú írások is lesznek. Nagyon hálás vagyok/voltam/leszek mind jó szóért, minden visszajelzésért.

(EGYELŐRE) VÉGE

Beteg voltam. Nem kicsit. Népies nevén arcidegzsába, flancosabban "trigeminus neuralgia". De mindegy, hogy hogyan nevezzük, egy a lényeg: pokolian fájt. Sokáig. De most már a fizikai részén túl vagyok, azt hiszem. És nézzük a jó oldalát! Sokat tanultam belőle. Hogy mit?

- hogy innentől minden fájdalom relatív

- hogy igenis mindent ki lehet bírni

- hogy bizonyos szempontból erősebb vagyok, mint gondoltam

- hogy bizonyos szempontból gyengébb vagyok mint gondoltam

- hogy beszélni kell érzelmekről, gondolatokról, jóról, rosszról, nagy dolgokról, apróságokról, mindenről. Nem hordozhatjuk magunkban, mert kapunk egy pofont. Szó szerint.

- hogy nem csak kibeszélni kell, de beszélgetni is kell, mert az egyoldalúság frusztrál és csak bezárkózik tőle az ember. Aztán az a sok beszorult mondanivaló egyszer csak utat tör magának és az fáj. Szó szerint (is).

- hogy az ember egy rendszer és nem lehet csak részleteiben nézni és részleteiben orvosolni az adott problémát

- hogy minden, mindennel összefügg

- hogy test és lélek elválaszthatatlan egymástól: ha az egyik kibillen, kibillen a másik. Ha a "mások életét élem" és nem azt, amelyik a  lelkemből szól, kibillenek és jön egy betegség, amin keresztül próbál a test újra egyensúlyba kerülni. De a betegség tovább billenti a lelket és hiába múlt mára el a nyavalya, a lelkem még akkor is fáj.

- hogy van megoldás. Lehet hogy nem egyből, lehet hogy menni kell utàna meg kérdezôsködni, de megéri.

- hogy az oszteopátia egy csoda. Nem, ne egy nagydarab, szőrös csontkovácsot képzeljetek el, aki ide oda rángat és ropogtat (tudom ez most egy nagyon laikus megközelítése a szakmának), hanem egy finom kezű, a lélek rezdüléseit is észrevevő természetgyógyászt, aki úgy kezdi, hogy "Akkor mesélje el mi történt? Mi billentette ki az egyensúlyból?" És utána mozgat, tapogat, lapogat és egyszerre már hirtelen nem fáj semmi...  Németországban receptre írják fel ha kéred. Én kértem. És segített. Egyből.

- hogy tudatosan keresni kell a szépet a mindennapokban is. Mert minden napban van valami, amire este jó visszagondolni.

- hogy merni kell élni és nem félni meg aggodalmaskodni, hogy "mi lesz ha? mert az csak lebénít. Ne nagyban gondolkodjatok, hogy "mi lesz ha és most felmondok", hanem "mi lesz ha kocsival megyek és nem találok parkolót?  Pedig olyan bénán parkolok. " Vagy ha elkezd esni? Vagy ha nem ismerek ott senkit? Vagy ha...? Vagy ha...? Megoldom. Az lesz. De emiatt kár lenne otthon maradni. Nem?

- hogy el kell engedni dolgokat, mert nem lehet egyszerre sok lovat megülni, főleg ha ez egyfajta perfekcionizmussal is párosul. Mert az arcidegzsába nagyon fáj.

- hogy nem kell az embereket túl közel engedni. Mindenki úgy éli az életét, ahogy ő jónak látja. Nem kell nekem az ő gondjukkal, bajukkal, de még az örömükkel sem zsigeri szinten azonosulni. Nekem csak a saját gondommal, bajommal és örömömmel kell zsigeri szinten azonosulnom. Nem vehetem mindenki sorsát az én nyakamba. Nekem magammal kell törődnöm. Ez alatt nem azt értem, hogy innentől már mindenkin átgázolok, mert az nem én vagyok. De az én lelki békém, az én lelki békém.

- hogy ha választani kell/lehet, válasszuk azt, ami szebb, jobb, nagyobb örömet okoz és ne azt, ami nekem ugyan nem jó, de a másiknak így kényelmesebb, kellemesebb, kevésbé zavarba ejtô.... stb.

- hogy mindegy, hogy ki mit gondol. Mert én sem gondolkodom másokról túl sokat, akkor valószínűleg ők sem rólam. Akkor meg? Nem kell a mások elismerésére "hajtani", mert úgysem nagyon mondják ki. Akkor meg?

Angliában a hatévesek úgy tanulnak az érzelmekről és az empátiáról, hogy azt képzelik, minden embernek van egy vödre, amiben a "jóérzését" tartja. Vannak dolgok, amik ehhez hozzátesznek és vannak, amik elvesznek. Ugyanígy vannak emberek, akik beletesznek és vannak sajnos, akik elvesznek belőle. Arra kell törekedni, hogy a vödör ha lehet,  mindig tele legyen és a mások vödrébe én is inkább beletegyek, mint onnan elvegyek. Szép nem? Azóta, hogy ezt hallottam, sokszor erre gondolok. Segít.

Ezért most a blogot is elengedem. Elfogyott a lendület, a lelkesedés...kiürült a vödör.  Köszönöm,hogy olvastatok!!

AZ OROSZ ISKOLA

Mindjárt itt az év vége, és a lányok pénteki rajztanfolyamáról még nem is meséltem, pedig ez is nagyon érdekes. Egy kis "kulturális színes", hogy  úgy mondjam. Ugyanis, egy tanítványom ajánlására a bonni orosz iskolában kötöttünk ki. Itt az itt élő teljesen vagy félig-meddig orosz gyerekek tanulnak oroszul, meg írni olvasni, meg sok mindent mást, többek között rajzolni is. Gondoltuk, az iskolában úgyis oroszul is tanulnak, ártani biztosan nem fog. Nem is ártott. Az igaz, hogy itthon  egyelőre nem nagyon alkalmazzák az ott elsajátított trükköket, de azért ilyen gyönyörűségek kerülnek ki a kezük alól:

"Júlijá" természetesen itt is maradt az állatos témáknál

"Bjorka" pedig inkább a tájképeknél

Amiről viszont mesélni szeretnék, az az orosz közeg, ami ott körbevesz. Minden oroszul van kiírva, csak győzze az ember kisilabizálni. Egy kis büfé is működik "Mása és a Medve" névvel, ahol egy letűnt korból itt ragadt, pulóveres, sima szoknyás, hetyke kalapos néni mindenféle édességet kínál (mint egy régivágású mozipénztáros - úgy képzeljétek el). Irina, a tanárnő, elsősorban oroszul kellene, hogy beszéljen a gyerekekkel (hiszen a többség azért van ott), de mivel most már járnak német nyelvűek is, ezért keveri a kettőt: hol így, hol úgy. Én vagy a folyosón ülök, vagy századjára is megnézem a környező üzletek kínálatát. Velünk egy időben ovis gyerekeknek is van iskola előkészítő, de mivel kicsi gyerekekről van szó, az anyák ott ülnek, várnak és trécselnek. Én ennyi festett szőke hajzuhatagot, magassarkú cipőt, miniszoknyát és csiricsáré rúzst még egy helyen nem láttam! És ennyi barátságtalan nőt/anyát sem! Egy éve járunk oda, egy év alatt egyetlen nő viszonozza a köszönésünket, a többiek csak felnéznek és karattyolnak tovább (amúgy nagyon érdekes, hogy néha amikor én is ott maradok és fülelek meg nézelődök,  egyre több ismerős orosz szó üti meg a fülemet: szabacska, maladec, szkazsi!,  vagy persze a daszvidányá vagy a szpásszibá. Ilyenkor mindig eszembe jut Olga, egy fehér orosz "osztálytársam" az egyik német tanfolyamról, aki szintén egy igazi "savanyúcukor" volt, hogy ők úgy gondolkodnak, hogy "miért  legyen ő kedves velem, hiszen nem vagyunk mi barátnők?" Ez igaz, de hát egy "zdrasztvujtye"-t vagy egy hallo-t egy év után csak elvárhat az ember, nem?