Ó AZOK A SVÉDEK!

Ha azt mondod, Svédország...

Én azt mondom: Stockholm (de mondhatnám, hogy Jokkmokk,  Leksvik, Hemmnes, vagy az Ikea bármely termékét, hiszen mindegyik egy valós földrajzi névről kapta a nevét  - ezt tudtátok? Én nem...). És azt mondom Ikea, és húsgombóc lekvárral (a házi az igazi), és a svéd "lapos kenyér", és piros faházak, és okker épületek, és sok zöld, és még több tenger-kék, és szemtelen sirályok sokasága és az Abba , és Pettson és Findus, és Harisnyás Pippi, és az 1912es Olimpia, és a "svéd" fahéjas csiga, és a szőke fejek, és a Szt. Iván éj, és a fehér éjszakák, és a vicces nyelvezet, és a természet-közeliség, és a jávorszarvas, és a rénszarvas, és a drágaság (érdekes, hogy készpénzforgalom már gyakorlatilag nincs is: mindent kártyával fizetnek), és a család-barátság, és a rendezettség, és a nyugalom, és a kisimultság, és a svéd nemzeti büszkeség, és a lakritz (nem csak fekete gumicukor formájában, de fekete fagyiban és cukorszóróban is), és a bivaly-erős szociális háló, és az a sok minden, amit nem is láttam, mert csak négy napot voltam és azt is turistaként, barátoknál...    

Hát ilyen: grandiózus. elegáns, rendezett, élhető, szép és nyugodt, pedig nagy

Az okker és a piros visznek színt a téli sötétségbe

Kakas nagyságú sirályok mindenütt

A mi Pippink

Az olimpia stadionban...

Pettsonéknál...

ALIG

Az imént hívott fel egy német alig-ismerősöm. Vannak emberek, akikkel az ember egyből megtalálja a hangot, "működik a kémia" ,ahogy mondani szokták. Na, ő ilyen. De ettől függetlenül ezeddig csak kétszer találkoztunk, tehát nagyon nem ismerjük egymást, csak "alig". Nos, most ő hívott fel és csak azt akarta megtudni, hogy ugye az a szörnyűség nem velünk történt és, hogy jól vagyunk-e. Mikor kiderült hogy nem, nem velünk, és igen, jól vagyunk, olyan őszinte megkönnyebbülést éreztem ki a hangjából, ami majdhogynem könnyekig meghatott. Csak nevetett, hogy hál' Istennek, hál' Istennek...! Az ember itt nem gyakran érzi, hogy aggódnának érte. Főleg nem az ilyen "alig ismerősök", és lám... Nagyon jól esett...

ÖNKÉNTES

Én tudom, hogy innen keletre és onnan még keletebbre,az önkéntes munka maga a lúzerség. Mert ki az a hülye aki fizetés nélkül dolgozik?! Hát én. Azt már akkor is többször megkaptam a magyar közegtől, amikor 3 évig önkéntes alapon tanítottam a nemzetközi iskolában, hogy "nem lehetne ezért egy kis pénzt is kérni?!" Nem, nem lehetett, hiszen pont ez volt a lényege: segíteni. Önzetlenül. Persze számomra ez nem volt önzetlen segítség, mert rajtam pontosan annyira segítettek a diákjaim, mint én rajtuk: ott voltunk egymásnak heti rendszerességgel és ahelyett hogy otthon ültünk volna a négy fal között, ismerkedtünk, barátkoztunk egymással,egymás világával. Azt más sokszor mondtam, hogy ezek az angol órák nem csak a nyelvről szólnak, ezek életmentőek is. És látom, hogy akárhonnan is jön az ember, elkél a segítség, mert mindenki ugyanazt fogalmazza meg: ugyanaz szól mellette (az élet, az életkörülmények jobbak) és ugyanaz nehéz (de a szívünk akárhogy is "ott" van, a német távolságtartás, a napsütés hiánya, a céltalanság). Ha pedig már többen vagyunk, akkor nem érezzük magunkat egyedül, nem gondoljuk, hogy csak a mi gyerekünk bőg minden reggel, hogy nem megy el az oviba/iskolába és haza akar költözni, miközben a szülői szív meg közben megszakad, hogy nem csak nekünk nehéz barátokat szerezni és nem csak mi kuksolunk otthon egyedül a nap nagyobbik részében. És ez az, ami pénzben nem megfizethető. Ez az érzés, hogy mégis tartozunk valahova, hogy van elfoglaltságunk, hogy van egy ritmusa az életnek, még ha az annyi is, hogy hétfőn, csütörtökön angol, kedden takarítás és pénteken bevásárlás.

Szerencsére azért én ezen a fázis ón már túl vagyok. Van dolgom. És nem csak, hogy megtanítsam az angol nyelvtant, hanem, hogy segítsek a tanítványaimnak ebben a sokszor inkább szép, izgalmas, de mégis embert próbáló helyzetben felszínen maradni. Na, ezért kezdtem bele egy újabb önkéntes angol tanfolyamba (péntekenként 11-12.00ig, beszélgetős "kerekasztal" -  a bonni olvasók számára)

MARGÓ

A kelet európai alkalmazott jó. A kelet európai alkalmazottat szeretik, mert jó a teherbírása, mert kitűnően ALKALMAZkodik. Mert egyfajta önbizalomhiányból és beteges megfelelési kényszerből a végletekig elmegy, nem szól, nem "ugrál". Hatékonyan, gyorsan dolgozik, bírja a terhet. És a munkaadónak ez mind remek (és a kelet európai munkavállalóak is látszólag jó, mert jól keres és aki jól keres, annak ugyan mi baja lehet az életben?!)). Arra a rengeteg stresszre amivel ez jár, senki nem gondol. És a stresszt különféleképpen éljük meg: van aki magában halmozza és hordozza és van aki kiadja vagy úgy, hogy egyfolytában beszél, vagy úgy, hogy jelenetet rendez, van, aki eszik és van, aki iszik (jó, van aki fut, de szerintem ez a kisebbik hányad). Egyik sem ideális. És nem mindenkinek egyforma az otthoni háttere. Nem mindenkinek olyan stabil, hogy ha letette a sokórányi munkát és hazamegy, ott már nyugi van. Mert lehet hogy a párján is nagy a nyomás és ő sem bírja olyan jól és még van egy-két-három kisgyerek, akivel foglalkozni kell és még, aki esetleg idegesít is. Talán barátok sincsenek, talán egyáltalán nincs kikapcsolódási, ventillálási lehetőség és a stressz, az elégedetlenség csak halmozódik és már nincs kiút és elpattan egy húr. "Familiendrama" - így írta a sajtó mindazt, ami a napokban történt. Nem messze, nem egy gettóban, nem drogfüggők között, nem "italozás közben". Nem. Itt nálunk. Erről is azt gondoltuk eddig, ez velünk, nálunk, a mi utcánkba, a mi köreinkben ... nem történhet meg. De igen: velünk, nálunk, a magyar kolóniában, a Telekomnál. 

Többet erről itt

WANDERTAG, avagy jaj azok a németek!

Seligenthal (Hennef)

Nálunk kb. 6 hetente van szülőértekezlet az iskolában, de mivel két gyerek van két osztályban, ezért ennél sűrűbben kell menjünk. Nehezíti még, hogy este 8 órakor kezdődnek és legtöbbször el is húzódnak este tízig is, tehát negyed 11 előtt nem vagyunk itthon. Emiatt aztán mindig az megy, akinek aznap éppen nagyobb kedve van, de mivel a harmadik osztály csak különösen erős idegzetűeknek ajánlott, így oda legtöbbször Rudi megy, nekem marad az ötödik. 

A tavaly tanév vége felé történt, hogy egyszer csak különösen karikás szemekkel jött haza. Belépett az ajtón és annyit kérdezett:

- Tudod mi volt?

- ???

- Az idő nagy részében azt beszéltük meg, hogy a következő tanév tavaszán, mikor menjünk kirándulni !!!!

Nos, a következő év tavasza most van és a tavaly ilyenkor megbeszéltek alapján, a kirándulás tegnap volt. Nem jöttek el túl sokan, pedig azt nem lehet mondani, hogy nem tudtak róla, vagy túl későn értesültek volna :). Inkább az eső tarthatta a családokat vissza (lsd. az előző bejegyzésemet). Mi már úton voltunk mire elkezdett esni, így már nem hátráltunk meg. És milyen jól tettük, mert számunkra új, ismeretlen ösvényeken jártunk. Egy óriási víztározó mellett visz az út, siklókkal és fészkükből éppen kipottyant madárkák megsegítésével tarkítva, ami a kilencéveseknek maga a földi paradicsom. A végén egy szállodaként működő hajdan volt kolostornál piknikeztünk (az esőbeállóban) és fogadásokat lehetett kötni, hogy kinek a gyereke csúszik előbb bele a patakba (a végére mindenkié) és ki viheti végül haza az autójában az ott fellelt rozsdás vasakat és méternyi fahusángokat  (végül talán senki).

Az utóbbi időben nagyon rákaptam a gyaloglásra. Amennyit tudok, megyek. Nagyon élvezem. Jót tesz testnek, léleknek. Megyek egyedül is, akkor csak itt a parton, társaságban viszont az erdőt járom a legszívesebben. Egy otthoni barátnémmal kezdtük,  megyünk és közben egy kicsit mindig megváltjuk a világot is. Nyáron nagyon harapunk: egy kétnapos "menésre" készülünk. Erre (is) kell az edzés... Aztán jöhet a Camino ...

ÚJRA ÉS ÚJRA

Bedőlök. Megint, mint eddig annyiszor és elhiszem ha ma jó idő van és holnap is az lesz, akkor már biztosan így is marad októberig minimum. Hiába a jó kis kontinentális berögzülések... Szóval, ma jó idő van, ezért megint ránk jött az ültethetnék (ez valamiféle ösztön lehet) és elmentünk a Knauber nevű álom-boltba, ahol aztán vettünk: uborkát, mángoldot, salátát, valami sohasem hallott nevű fűszernövényt, amit ha elrágcsálunk, a nyelvünket kellemesen, sőt viccesen birizgálja (Prickelkrauter), aztán még cserepes szegfűt és valami sárga futót aminek nem tudom a nevét de már régóta kacérkodom vele. Ezeket csak hogy valami szín is legyen, bár már ültettünk sárga retket, ami színnek szín, csak éppen lefelé.  Nem, még mindig nincs kertünk, idén is cserepekben éljük ki a kertészkedési hajlamunkat, de így is remekül beválik. Aztán majd ha a jövő héten tépi a kis palántáimat a hideg szél, persze majd nagyon fogom őket sajnálni és arra fogok gondolni, hogy "bedőltem. Megint..."

MULATSÁG

Eleinte nem szerettem, sőt, nagyon nem szerettem a születésnapi zsúrokat, melyek kultuszával először itt találkoztam Németországban (persze lehet hogy Mo-n is ugyanez megy, csak túl kicsik voltak még a gyerekek amikor eljöttünk). Mindig is úgy éreztem, hogy feleslegesen nagy terhet ró a szülőkre, az előkészületektől, az elmaradhatatlan kincskeresésen, a kincsen, az ennivalón, a barkácsötleten keresztül a játékokig, s ezeket nem csak kitalálni, hanem lebonyolítani is, a mi limitált nyelvtudásunkkal nem volt egy könnyű feladat. Utána emlékszem annyira fáradtak voltunk, hogy már csak feküdtünk a kanapén :) Aztán persze ez valahol egy presztízs kérdés is, hogy melyik szülő mivel tud előrukkolni és azért ne az legyen, ami tavaly is ..stb.stb. megannyi részlet. Persze évek távlatából már senki nem emlékszik még a saját gyereke bulijára sem, nem hogy a másikéra... Aztán ahogy telt az idő, egyre nagyobbak lettek a lányok, mi egyre rutinosabbak  és a német nyelvtudásunk is egyre fejlődött, már nem is tűnt akkora mumusnak. Már nem ovis zsúrt tartunk vagy kisiskolást, ahol nekünk kellett a porondmesternek, a pincérnek és a békéltető bírónak is egyszemélyben lennünk... Mivel Borka szülinapja rendre a nyári szünetre esik és utána már nem akar bulit, így már egy pár éve csak Julinak szervezünk

A kilencediket a kis pajtásokkal a hétvégén ünnepeltük és elmondhatom, hogy minden stressz nélkül sikerült lebonyolítanunk! Pedig nem mentünk sehová, itthon tartottuk nálunk a kertben. Nem volt ugrálóvár, állatsimogató, kalandpark, uszoda, ittalvás... semmi, csak klasszikus kis zsúr, klasszikus játékokkal: célbadobás, kislabda hajítás, futóverseny, lepényevés és kapura lövés. A helyzetünket könnyítette, hogy Borka egymaga megszervezett mindent (most éppen rendezvényszervezőnek készül), a meghívókat is megtervezte, a játékokat összeállította, a kincskeresést kitalálta és le is bonyolította. Nekünk csak a hátország biztosítása maradt, ie. muffint sütni, kolbászkákat grillezni és almafröccsöket keverni, amúgy hátradőlhettünk. És a gyerekek nagyon jól reagáltak! Nem is kételkedtem benne, hogy így lesz, mert a mi iskolánkban ez valahogy így van - a digitalizáció még nem gyűrűzött úgy be és az empátiára nevelés, az egymás tisztelete pedig alap pillérek (akinek ez pedig még nehéz, azokkal Juli nem is barátkozik, tehát nem is voltak meghívva): szót fogadtak, sorban álltak, a játékokat nagyon élvezték és alig akartak enni, inkább játszottak volna tovább. Az egyes feladatokért pontot kaptak, amiből aztán lett egy abszolút nyertes, akit Borka egy (csoki)éremmel jutalmazott (persze a többiek sem távoztak üres kézzel). Ami nekem különösen tetszett, hogy a gyerekek egymást is dicsérték, ill. időről időre meg is jegyezték Borkának, hogy ez vagy az milyen jó ötlet volt (pedig 9 és 11 éves emberkékről van szó). Nagyon büszkék voltunk rá és persze az ő mája is csak hízott, csak hízott...

A lepényevés volt a legeslegviccesebb mindközül