FERMENTÁLJUNK!

Azt látom, hogy azért hogy minimalizáljuk a boltba járások sűrűségét,  szinte az egész világ kenyeret süt. Már akinek jutott még liszt ÉS élesztő is. Nekünk nem. Aki nem süt kenyeret, az viszont fermentál, mert káposztát még mindig lehet kapni. Én is. Már évek óta. Télvíz idején elég gyakran készítek házi keretek között savanyú káposztát mert sokkal, de sokkal egyszerűbb mint gondolnánk és nem kell hozzá se hordó, se tökgyalu csak egy káposzta, egy dunsztos üveg és némi só. Most hogy jobban ráérek és amúgy is az immunerősítésen van a hangsúly, minden héten van nálunk egy jó nagy üveg készenlétben .

Én innen tanultam még anno és azóta is ugyanúgy csinálom.

Tehát, 

veszek egy káposztát. Általában fehéret, de ha lila van, az is ugyanolyan jó. Félbevágom, majd negyedekbe, a torzsáját kivágom és odaadom a tengerimalacainknak.  Egy pár egész levelet félreteszek a későbbiekhez.

Aztán egy jó éles késsel vékonyan felszeletelem, majd rétegenként egy nagy (kerámia) tálba teszem.Minden réteget megszórok egy csapott evőkanál sóval. Ez kiszívja a levet, ami majd a felöntő levünk lesz.

Ha végeztem a rétegezéssel, elkezdem masszírozni a káposztát. Ettől megtörnek a sejtjei és könnyebben kezd levet ereszteni ( ez a mozzanat a mai időkben, amikor a sok kézmosástól mindenkinek száraz a keze, esetleg csíphet, de nem lehet megspórolni). Amikor már van lé is ( ezen a ponton még nem kell annyi, hogy ellepje), fogok egy kistányért és letakarom vele. Ennek a tetejére keresek valami súlyt, mondjuk két kiló lisztet (már ha van), vagy valami egyéb súlyos tárgyat. És félre rakom egy pár órára. A nehezéktől és a sótól aztán igen sok lé keletkezik és pontosan ez az, amit szeretnénk.

Ezután kimosunk és kifertőtlenítünk egy jó nagy lekváros üveget és elkezdjük bele rétegezni a káposztát. A rétegeket jól lenyomkodjuk. Nagyon sok meg bele, nem kell csodálkozni. Nálam egy nagyobbacska káposzta belefér egy kb. 1 literes csatos tetejű üvegbe. Ezután még teszek hozzá babérlevelet és egész borost, majd felöntöm a keletkezett lével. A tetején hagyok helyet, mert ha forrni kezd, ki tud folyni. A legtetejére ráteszem a félretett egész káposztaleveleket, hiszen az egésznek a lé alatt kell maradnia, különben penészesedni kezd. Amíg nem volt ilyen klassz kis lenyomóm, addig egy kis dunsztos üvegbe vizet raktam (ezt is jól le kell mosni) és azt tettem rá nehezéknek mielőtt rátettem a tetőt. Mivel a Jézuskától ezt kaptam, azóta ezt használom, de mondom a "nagyüvegben kisüveg" módszer is tökéletes hiszen,  ahogy már mondtam a lényeg, hogy a káposzta a folyadék alatt maradjon (különben nagyon könnyen feljön a tetejére...).  

Az  első pár nap után elkezdenek buborékok termelődni, az jó jel: beindult az erjedés. Kb. 3-4 napig én ki szoktam a tetejét naponta egy pillanatra nyitni, hogy a keletkező gázok kijöjjenek, de van aki nem. Mi kb. egy hetet szoktunk várni vele, a mi izlésünk szerint akkorra lesz pont kellően savanyú, de ezt embere válogatja,  érdemes kóstolgatni is. Mióta tagja vagyok a "Sauer macht Glücklich" Facebook csoportnak, azóta tudom, hogy esetleg penészesedhet vagy valami fura fehéres réteg keletkezhet a tetején, de velem ez csak egyszer fordult még, amikor uborkát savanyítottam. Káposztával még sohasem...

(Mivel nem tudom, hogy az új adatvédelmi törvények értelmében az , hogy a nehezékemet idelinkeltem reklámnak számít -e, csak szólok, hogy  @nemreklám!! )

OTTHON MARADUNK 1. HÉT

Hát nem mondom, hogy nem ijedtem meg, amikor egyszer csak megjött a munkahelyemről az email, hogy bizony 5 hétig nem kell menni dolgozni. Valahogy úgy éreztem, hogy kihúzták a talajt a lábam alól... Mire pedig még ugyanaznap délután megtudtuk, hogy iskolába sem lehet menni, már belenyugvással fogadtam a hírt. Jó, most ez lesz, hogy itthon vagyunk. Meg is érti az ember, főleg miután belegondol, hogy ha mi, felnőttek elkapjuk a vírust és esetleg kórházba kerülünk, mi lesz a gyerekekkel? Senki nem fogja őket befogadni, hiszen mindenki fél... Na , ezért maradunk mi itthon! És azt kell mondjam, egy hét után, hogy nem is olyan rossz ez itt. Ez a " slow living", vagyis egy lassúbb élet,, ami nekem mindig valahol az álmom volt, csak hát nehéz a normális hétköznapokban megvalósítani. Jó, persze nem vagyunk TELJESEN bezárva, hiszen a természetbe ki lehet menni. És nem tudom eléggé áldani az eget, hogy itt lakunk ahol, gyakorlatilag a természet kelős közepén és hogy mióta elköltöztünk már kvázi kertünk is van. Így naponta többször sétálunk és mivel a múlt héten az időjárás is kegyes volt hozzánk, még kint is ettünk majd' minden nap. Azért így könnyű nem olyan nehéz. Kevesebb az összezártságból fakadó feszültség, mert mindig lehet egyet "menni" vagy tollasozni vagy csak úgy "kiszagolni". Gyakorlatilag csak boltba megyek el, igaz, akkor viszont az összes otthon jól kezelt stressz a nyakamba szakad: mert sorba kell állni, mert üresek a polcok, meg nem látok a maszktól, meg egyáltalán... ki vagyok szolgáltatva. Azért ez nem könnyű, de ezzel mindenki így van most a világ bármely táján. Meg különben is, ezt most el kell fogadni, ez most a mi nagy, közös sorsunk. Viszont mi még mindig több pozitívumát látjuk a helyzetnek és ezt nap mint nap meg is osztjuk egymással. Ez is segít...

Megpróbálok 20t összeszedni belőlük. Az első tíz könnyű lesz, de biztosan összejön kétszer annyi is- Szóval, jó hogy:

1.egész nap együtt vagyunk

2. sokkal minőségibb időt tudunk együtt tölteni mint, a rohanós hétköznapokban

3. mindig együtt eszünk...

4. ...  és garantáltan egészséges ételeket (mivel én főzök és nekem ez fontos)

5. a főzést bizony meg kell tervezni, de nekem ez nagy segítség. Ez alapján vásárolok be próbálok bevásárolni, tehát többé-kevésbé minden van itthon hozzá

6. ugyanakkor a főzéshez nagy leleményesség és kreativitás is kell, attól függően hogy mit terveztem el és mit kaptam a boltban. Viszont én ezt mindig is élveztem és valahol most egy kihívásnak is tekintem.

7.  sokat vagyunk kint a levegőn, mert egyelőre azt még lehet.

8.  van idő mindenre.

9.  jobban rálátok, hogy a gyerekek mit is csinálnak az iskolában.

10. lehet pakolászni meg takarítani. Most olyan fiókok is sarkok is sorra kerülhetnek, amire munka mellett nincs idő. Vagyis eddig is eljutottam az észrevételig, hogy ezt+ezt  meg kellene csinálni, csak aztán tovább nem. Hát most erre is van lehetőség! Sőt! Be is lehet osztani, így nem kell egy nap mindent megcsinálni.

11. jut idő telefonálgatni is és ezáltal arról tájékozódni, hogy a világ különböző csücskeiben ki hogyan boldogul a kialakult helyzetben

12. azt mondják,  a "kézimunka az agy jógája". Hát most erre is van idő és segít is, hogy az ember elrendezze a gondolatait

13. tudunk a kiskutyára hangolódni és megpróbálni elméletben felkészülni arra, amire úgysem lehet

14. több idő jut a blogra is

15. a gyerekeknek elmaradnak a "nemszeretem" projektek az iskolában 

16. tovább lehet aludni

17. jobban részesei vagyunk egymás életének, többet beszélgetünk

18. kénytelenek vagyunk digitálisabbak lenni és lépést tartani (valamennyire) a világ fejlődésével

19. a megszokottnál is gyakrabban mosunk kezet

20. kevesebbet költünk

Hát csak sikerült a 20 és nem is volt nehéz! Nektek miért jó, hogy OTTHON MARADUNK ?

ANATEVKA, AVAGY HEGEDŰS A HÁZTETŐN

Most,  hogy mi is itthon ragadtunk a korona vírus miatt, jut idő mindenre. Így jut idő pl. az elmúlt év eseményeit is újra átélni és lejegyezni itt a blogban. Mert blog szünet volt ugyan, de hát az élet zajlott, nem is akár hogy! Itt volt pl. novemberben Borka "8 Klass Stück"-je, ami egy waldorf gyerek életében mérföldkőnek számít. Itt, Németországban ugyanis, a 8. évben - számos egyéb megpróbáltatás mellett- a gyerekeknek egy színdarabot kell bemutatniuk. De nem csak hogy bemutatniuk kell, hanem tanári útmutatás mellett, de gyakorlatilag egyedül kitalálni a jeleneteket, a szöveget, a jelmezt, a plakátokat és a szórólapokat is. Nagyon nagy feladat, nagyon nagy csapatmunkát igényelve. Mivel az ő osztályfőnökük egyben a dráma tanárnő is az iskolában, tehát minden nyolcadikos darabot ő rendez, nem volt kérdés, hogy NAGYON jól kell sikerülnie. És mivel ő maga is "waldi" volt annak idején és ő maga is a "Hegedűs a háztetőn"-t adta elő, az sem volt kérdés már első osztály óta, hogy ha arra kerül a sor, Borkáék is ezt mutatják majd be. Hmmm.... az iskolánk 30 éves történetében először egy musical, zenével, tánccal és mindenekelőtt egy hegedűssel a háztetőn. Mivel Borka már az elejétől fogva tudta, hogy ő bizony ezerszer inkább hegedül a színpadon, mint hogy hosszú szövegeket mondjon, hamar eldőlt a szerepe.... és élvezte a felkészülés minden egyes percét és élvezte az előadásokat is.

Szép volt. Ragyogott. Sugárzott. Egyszerűen "fénylett" a színpadon. Kimért, lassú, magabiztos mozdulatokkal mozgott és egy állandó mosoly ült az arcán. Nagyon jól állt neki a szerep és jól állt neki a hegedű. És nagyon büszkék voltunk rá! És nagyon büszkén zsebeltük be az elismeréseket! Mert odajöttek tanárok, szülők és gyerekek, közeli ismerősök és  távolabbiak, hogy milyen szép is volt a Borbála! Persze nem csak ő volt jó. Jó volt mindenki, de csak ő "ragyogott". A ruhájával is kitűnt a többiek közül (az is fényes volt), de az állandó mosolyával is. Fürdött a szerepben, de

fürödtek még sokan az énekeknél, a táncoknál, a vicceknél, no meg a végén a vastapsnál. Ráadás is lett, persze: "Wenn ich einmal reich bin..." Ha én gazdag lennék... Imádták: énekeltek, táncoltak ... a közönség pedig állva ünnepelte őket. Tapsvihar, füttyszó, sikítozás minden szereplő meghajlásakor. Borkánál is. Ő nyitotta és ő zárta a darabot. Egyedül, a színpad közepén állva. Az első jelenetben bejött, felállt a háztetőre, vett egy nagy levegőt és elkezdett játszani. Majd mondott pár szót, ezzel megadva a felütést. A végén pedig, amikor már mindenki elhagyta a falut,  Anatevkát, ő maradt csak hátra. Újra játszott egy darabot, majd lassan, mélyen, méltóságteljesen meghajolt. É s csend. Ennyi. Függöny. Nekem pedig libabőr. Még most is ahogy ezt írom, pedig már jó pár hónapja volt. Ez egy nagyon szép, ha nem a legszebb jelenet volt. Ez még sokáig velem lesz. Ahogy az érzés is, hogy láttam, hogy a mi kis Borkánk legyőzte önmagát...

CSAK ÚGY, ANGOLOSAN

Már vágyódtam újra Angliába. Mert már régen voltunk,meg már ha az ember a nyelv tanításával keresi a kenyerét, nem árt ha néha felfrissíti a tudását. És mert szeretem Angliát. Szeretem ezt a fura világot úgy ahogy van: a fordított közlekedésse, a sofőr nélküli autókkal, a mezitlábas, a februári elemekkel egy szál nyári ruhában küszködő nőkkel, a felül téli kabátos, alul rövidnacis gyerekekkel,  a pórázon sétáltatott togyogókkal (és nem a kutyákról beszélek), vizes hajjal flangálókkal, a "very British" akcentust, hogy mindenért elnézést kérnek, hogy többször is odajöttek segíteni miközben a londoni metrótérképet silabizáltuk, sőt még a rémes fürdőszobákat is! Na jó, azokat nem. Azt nem is értem, hogy hogyan lehet a fürdőszoba ennyire nem fontos, mikor számomra meg ez az egyik legfontosabb helyiség a házban. Jártam én már padlószőnyeges fürdőben (ahol minden, de minden egyadta penész volt), akkorában mint az ebédlőasztalunk, de ahová még egy ülőkádat is bepasszíroztak, olyanban (és ebből többen is ) ahol nem volt víznyomás és olyanban is, ahol a zuhanyzó csapja teljesen önálló életet élt: ha akart meleg víz folyt, ha akarta forró, ha akarta hideg, de ha úgy gondolta, akkor semmi. És mindez váltakozó víznyomással, tehát lehet, hogy egyik nap rákvörös lett a bőröm teljes víznyomás mellett  és másnap csak álltam habosan és csak csurgott valami. 

Így aztán amikor a Kensington palotát nézegettük és megpróbáltuk elképzelni, hogy milyen élete is lehet Vilmos hercegnek és a családjának, nekem csak az járt a fejemben, hogy vajon nekik is olyan béna-e a fürdőszobájuk és ez nekik is látszólag teljesen mindegy-e. Mert gondolom, ők is átfázva érnek haza egy februári este, amikor egész nap tépett a szél (és mondjuk rajtuk sem volt egy nyári ruhánál több, harisnya nélkül!) és lehet, hogy az ő lakásuk sincs -angol módra- túl fűtve, akkor ők nem vágynak arra hogy beálljanak a zuhany alá?  Vagy megelégszenek még egy csésze teával?!

AZTAKUTYAFÁJÁT!

A minap úgy szállt be az autóba, hogy "az  M. kap egy kutyát." És már sírt is. "Mert mindenki kap egy kutyát, csak ő nem!" "Mert mindenki kap egy kutyát, aki nem akar az is, csak ő nem, pedig már milyen régóta szeretne." "Mert mindenki kap egy kutyát 'csak úgy', csak ő nem". "Neki mindenféle próbákat kell kiállnia."  És "ő úgy igyekszik, csak mi nem értékeljük." Mert Apa nem akar, Borka nem akar, Anya meg újabb és újabb feltételeket támaszt." "És hagyjuk békén!" "És nem, nem akarja hallani, hogy mit mondunk!""Mert mindenki kap kutyát, csak ő nem!" Mert miközben Borkával azt próbáltuk neki éppen sugallni, hogy ha jobban belegondol, hogy mit is mondunk és egy kicsit is gondolkodik, akkor rájöhetne magától is, hogy KAP kutyát. De nem akarta meghallani. Nem akarta meghallani, hogy ha tavaly tavasszal azt monduk neki, hogy ha egy évig tudja tartani a maga álltal támasztott vállalásait (mint pl. napi többszöri séta, házifeladat, zongora, angol gyakorlása, az asztal lepakoása evés után és 'egyéb segítség'), akkor idén tavasszal esetleg kaphat egy kutyát:

 

-Mit mondtunk tavaly tavasszal?

- ...

-Tavasz van?

- Nincs.

- Mindig kérdezed hogy 'Jól haladok?' Mindig mondom, hogy igen. Tehát???!!

- "HAGYJATOK BÉKÉN!"

 

 Így, már nem lehetett tovább kínozni,  egy piros lámpánál hátrafordultam és a lehető legnyugodtabban csak annyit mondtam: "Kapsz egy kutyát." És ekkor tovább sírt. Csak már örömében. És mikor kiszálltunk, csak ölelt és még többet sírt.

Mert ezt mi már eldöntöttük. Mert azt  nem lehet vele csinálni hogy egy évig mindenféle próbákat áll ki, nem is akár milyen következetességgel, hogy ezek után azt mondjuk, hogy "mindez nagyon szép, de kutyát azért nem kapsz". Csak hát a közelgő születésnapján akartuk egy "kutya-utalvánnyal" meglepni. Akkor is sírt volna, csak akkor Rudi is láthatta volna az örömét. Hát az M-ék jól beleköptek a levesbe! De jöhet a kutya!

8 ÉVE....

... nem gondoltam volna, hogy:

- még 8 év múlva is itt leszek.
- hogy már ITT leszek itthon és nem OTT leszek otthon.
- hogy így megszokom megtanulom  megpróbálom elfogadni a rugalmatlanságot.
- hogy szinte a nulláról ennyire megtanulom a nyelvet, sőt nyelvvizsgázom is, csak hogy megtapasztaljak egy "a hóhért akasztják " helyzetet.
- hogy így felbátorodok.
- hogy itt fogok dolgozni.
- hogy lesz egy "kisboltom".
- hogy egy nemzetközi miliőben ilyen jól megtalálom a helyemet (és az én szerencsém a nemzetköziségben rejlik, mert azt hiszem egy csak német közösségben még mindig nem lennék sehol).
- hogy ismerősökbe futok és nem csak itt a "mi falunkban", hanem a belvárosban is.
- hogy ilyen magabiztosan mozgok egy idegen életben.
- hogy ez az élet már nem is olyan idegen, sőt inkább az "ottani" élet válik egyre idegenebbé.
- hogy a világ minden tájáról lesznek ismerőseim.
- hogy itt lesznek emberek akik, örülnek nekem.
- hogy csak egy német Barátnőm lesz (igaz, ő csupa nagybetűvel).
- hogy ilyen nyugodt és kisimult leszek.
- hogy még mindig írom ezt a blogot.
- hogy megszeretem a tervezhetőséget.
- hogy itt is szükségem lesz nyári ruhákra (a klímaváltozás már ide is elért)
- hogy még mindig tanulok valami újat: itt a szendvics, nem vaj ÉS szalámi ÉS sajt ÉS zöldség, hanem vaj és szalámi VAGY vaj és sajt. A kettőt nem kombinálják... - ez a legújabb, amit tanultam.
- hogy nem zavar az eső.
- hogy már nem kell 3 hétig trenírozzam magamat egy helyi telefonhívásra.
- hogy elfelejtem, hogy milyenek is voltak otthon a mindennapjaim.
- hogy már nem hazameneteltől, hazamenetelig élek.
- hogy gond nélkül váltok egyik nyelvről a másikra, abban a háromban amiben a mindennapjaimat élem.
- hogy már nem purcanok ki ha egy-két órát németül kell beszélnem.
- hogy a szülői értekezleten még mindig csak 20 percig tudok koncentrálni, aztán elveszítem a fonalat.
- hogy lesznek helyek, ahol név szerint ismernek és köszöntenek, még akkor is ha az a fogorvos.
- hogy még mindig nem szeretem a spárgát és még mindig gusztustalannak találom a "hühner frikasse"-t.még akkor is ha ezek itt mindketten az élet velejárói.
-hogy belátom egyszer, hogy nem a németek túl merevek és csak annyit tesznek meg a másikért, ami feltétlen belefér, hanem Kelet Európában mi nem tanuljuk meg a határainkat kijelölni és szabadon mozgunk egymás életében, rugalmasságot színlelve, ami nem feltétlen jó, mert akkor is jópofát vágunk ha a másik "túl közel jön" (kvázi "hülyére vesz"), aztán meg csak fortyogunk magunkban, ill. mi is értetlenül állunk akkor, ha valaki nekünk nem áll a rendelkezésünkre.
- hogy olyan szokásokat veszek fel, mint az adventi aprósütemény sütése és ismerőseink megajándékozása velük.
- hogy házilag készítem a "sauerkraut"-ot.
-hogy megtanulok autópályán közlekedni.

Persze nem ment mindez egyik napról a másikra. Körülbelül 8 év és nem kevés energia kellett hozzá... A friss kitelepülőknek mondom: türelem és majd egyszer csak beérik.

MENŐ VAGYOK

Már több mint egy éve rendszeresen gyalogolunk a szomszédasszonyommal. Hetente egyszer, hóban, fagyban,esőben,napsütésben, mindegy, mi keddenként megyünk. Az egyetlen kérdés az az, hogy jobbra-e vagy balra induljunk el a Rajna partján, ill. hogy ki mennyire ér rá. Ha nem annyira, vagy ha cudar az idő, .akkor csak egy rövidke, de intenzív órát megyünk, ha mindketten ráérünk, akkor van  két órát is oda vagyunk. Megyünk és beszélgetünk és ezzel több legyet is ütünk egy csapásra: megyünk, ami mindenképpen jó, kint vagyunk a levegőn, ez is jó, közben rendre megváltjuk a világot, ez is jó és mindezt németül fecsegve tesszük, tehát még gyakorolunk is, amiből pedig sohasem elég (ő lengyel).

Mivel már ilyen régóta "úton vagyunk" sok szépet láttunk. Igaziból minden héten látunk valami szépet: a nyulaknak már a szemük sem rebben ha meglátnak minket (nekünk se ha őket), a kedvenc   ( és ezidáig) mindig egyetlen szürke gémünk is ott van, tavaly nyár óta nutriákkal is kiegészült a minket üdvözlő csapat és újabban egy fekete hattyúnk is van. És ezek még csak az állatok... Mert pontosan megfigyelhettük az évszakok és a természet ezer arcát, ahogy változnak az évszakok: a tél, az tél. Esetleg egy kis hó, egy árvíz (!), de nagyjából ma szürke 9 árnyalata. Aztán, ahogy tavaszodik megjelennek a hóvirágok, majd az 1000 nárcisz, ezeket a rododendronok színpompája váltja, a cseresznyevirágzás,  majd májusban az orgona lila tengere. Aztán eljön az idő, amikor bodzaillatban gyalogolunk (közben a fél szemünket mindig a bokrokon tartom, hogy hol érdemes majd a szörpnek valót beszerezni) és most a rózsák. Ők már kitartanak az első fagyokig, vagyis karácsonyig biztosan. Olyannyira az életünk része lett ez a menés, hogy akkor is megyünk, ha a másik éppen nincs kéznél. Akkor valamivel csendesebben...

Nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy miért is tesz jót kint lenni a természetben. A cikk az erdőt emelete ki, de igaz bármiféle kint létre. A tipikus" erdőillat", ami nem más, mint azoknak az anyagoknak (terpének a nevük), amivel a fák, a bokrok, a gombák és a növénykék kommunikálnak egymással (ha mondjuk kártevő közeledik), ill. még a bomló avar és a fakéreg illatának keveréke. Japán kutatások kimutatták, hogy ha már egy órát kint vagyunk az erdőben, a testünkben a falósejtek száma 40%-al megemelkedik (ők az immunrendszerünk részei), sőt megemelkedik annak a fehérjének is a szintje, amivel ezek a sejtek táplálkoznak, tehát az immunrendszerünk jobban dolgozik. Ez nem minden, mert ennek az ez órányi erdei sétának (de nem is kell sétálnunk, elég ha kint vagyunk) a jótékony hatása egy hétre is megmarad! Ha pedig két egész napot kint tudunk tölteni a természetben, a falósejtek száma megduplázódik és a hatás egy hónapra elegendő! De nem is kell sétálunk sem, az csak plussz jó, mert ez a sok jó a bőrön át is bejut a szervezetbe! Ezért van, hogy a természet kisimít. Az erdő azért a legjobb, mert ott a fák lomkoronája összezár és koncentráltabb az erdőillat (alegeslegjobb eső után vagy ködben), de bármilyen zöldterület megteszi.  Idén nem voltunk betegek (lekopogom). Talán emiatt (is)...

tavasz

nyár

ősz

tél (árvízben)